Nem hittem volna, hogy a Szent Johanna Gimiben találom meg ars poeticám legkifejezőbb mondatát, de hát mindig érik az embert meglepetések, nem? Nekiálltam ennek a projektnek, mert zavart, hogy egy olyan könyvsorozatra építettem fel az évrendszerem, aminek csak az első részét olvastam, az meg még inkább irritált, hogy értelmes, általam nagyra tartott emberek is csak dícsérő szavakkal illették a sorozatot, és kezdtem azt érezni, hogy tényleg csak velem van a baj. Na pontosan ezért kaptam fel egymás után a köteteket, most már a hatodikat gyúrom, és egy gigászi, hatalmas, oldalakat kitöltő kritikával készülök majd, ha túlélem a maradék részeket is. Már külön jegyzetfüzetbe írogatom fel a negatív és pozitív dolgokat, egyelőre nem árulom el, melyikből van több. Az viszont biztos, hogy az osztálytársaim eszméletlenül aggódnak az ép elmém miatt, a szüleim pedig miután felolvastam nekik pár részletet a könyvből, aggódásukat fejezték ki, hogy ugye én azért ezeknél normálisabb gondolatokkal töltöm meg az agyam. Rengeteg kérdésem van azért, szívesen elbeszélgetnék ezzel az írónőcivel, de ennél többet nem árulok el egyelőre, várjatok a hatalmas, maratoni SZJG posztra. Addig pedig bemelegítőnek itt van a még nyolcszáz éve, az első részről írt kritikám, ahol ugyan megfogadtam, hogy soha, soha többet, azért a szükség törvényt bont. Olvassatok. 

SZJG - 1.