Nincs is annál gyönyörűbb, mint a számodra legalább negyven foknak felérő melegben, a legnagyobb napsütésben, két fantasztikusan unalmas óra között kisétálsz az iskolád udvarára, próbálsz úgy pislogni, hogy ne szenvedj maradandó látáskárosodást a naptól, ami a szokásosnál is fényesebbnek tűnik, és figyelemmel kíséred, ahogy a fiatalabb évfolyamok mindenféle probléma és gond nélkül tölthetik röpizéssel ezt az értékes tíz percet. Majd hirtelen tudatosul benned, hogy akármerre forgatod a bűvöskockát, neked még jódarabig csak hatalmas lelkisimeretfurdalás-adagokkal lehet részed hasonló élményekkel, mert akárhányszor lógsz ki esténként fagyizni a szobatársaiddal, akárhányszor hülyéskedsz órákig a tesóddal és a haverjaival,  vagy akárhányszor tervezed el, hogy a barátnőiddel beültök egy kávéra, mindannyiszor ott fog benned kattogni az, hogy mi fog veled történni májusban, júniusban, hogy az előrehozott érettségik után egy nyarad lesz arra, hogy magadra szedj annyi angoltudást, ami legkésőbb októberre elegendő lesz egy felsőfokú nyelvvizsgára.  Hogy szeptembertől aztán tényleg beindul a nagyüzem, hogy majd álmodban is nem létező töritételek után fogsz kutatni a füzeteidben, hogy próbálod majd kitalálni, hogyan éljed túl a magyar érettségi fogalmazást, hogy egyszerre tartsd majd fejben a szalagavató-próbák időpontját és az aminosavszekvencia lényegét, hogy elérkezz abba a bizonyos "végzős-korba", amitől egyszerre rettegsz, de valamiért várod is nagyon. Hirtelen rettentő mérges leszel magadra, amiért kilencedikesként még annyira kicsinek érezted magad, hogy mindenképp szerettél volna a gimnazista időszakod végére érkezni, amiért irigyelted a tizenegyedikeseket és tizenkettedikeseket, és amiért már az érettségi kapujában érezted már magad. Haragszol, és nosztalgiázva gondolsz vissza a régi emlékekre, arra, hogy hogyan láttad akkor a világot, mennyivel bizonytalanabb voltál egyes emberekkel kapcsolatban, és mennyire nem láttad még át, mennyire kétszínűek tudnak lenni a legtöbben. Aztán, mint minden tavaszi gondolatot, ezt is felkapja egy kósza szellő, te újra felpillantasz a napra, a fejed mellett suhan el az a bizonyos röplabda, amit nagy kelletlenül visszadobsz, miközben mosolyogva integetsz a pályán játszó ismerősöknek. Meghallod a becsengőt, ami egyet jelent azzal, hogy még egy kicsivel közelebb kerültél azokhoz a bizonyos időpontokhoz. Körülnézel még utoljára, belépsz a sokkal hűvősebb folyosóra, felcaplatsz a lépcsőn, és mire realizálnád, hogy tulajdonképpen fogalmad sincs, hol és milyen órád lesz, a többiek már magukkal rángatnak, betévedsz a már jól ismert osztályterembe, bevágódsz az osztályterembe, és jó negyvenöt percnyi gondolkodási időt hagysz magadnak, hátha óra végéig ki tudod találni, hogy miért csak akkor értékeled ezeket az apró örömöket, amikor már rég magad mögött hagytad őket, és ugyan miért esett neked olyan nehezedre kilencedikesnek lenni. És a legszomorúbb az egészben, hogy hiába hallatszik fel a végtelenül hosszúnak tűnő óra után a kicsengő, te még mindig tanácstalanul üldögélsz a padodban, még akkor is, amikor a többiek már hazafelé indultak, az ebédlő felé igyekeznek, vagy épp a délutáni találkájukat egyeztetik.