Ha most leírom ide, hogy mit vacsoráztam (amit természetesen pillanatokon belül meg fogok tenni), valószínűleg többen már megint hülyének fognak nézni, amin én ismételten meg sem fogok lepődni. Teljesen hozzászoktam már ahhoz, hogy csak azért furcsán néznek rám, mert szerintük "nem finom, undorító, stb" kajákat veszek magamhoz. Ennél nagyobb sületlenséget egyébként még az életemben nem hallottam, de egyes emberek komolyan képesek ebből témát, sőt vitát kreálni. Szerintem minden ízlés dolga, tőlem aztán kutyát is zabálhat csigával az ember, én még azt is elhiszem neki, hogy finom. Épp ezért nem bírom felfogni, miért zavarhat az bárkit is ( és higgyétek, mostanában rengeteg mindenkit KOMOLYAN feszélyez), hogy én megeszem a krumplicukrot, gyümölccsel eszem a húst, megeszem akkor is a rostélyost, ha nincs agyonsütve, azzal a tatár bifsztekkel vagy mivel sincs problémám, és még folytathatnám a felsorolást... Nem értem, hogy ha én elfogadom azt, hogy valaki ténylegesen képes megenni a babot, mint teremtményt, ha megértem, hogy valakinek mindene a kaviár, akkor miért nem lehet azt lenyelni (ahahaha, micsoda szópoén, muszáj kihangsúlyoznom, hogy így még annak se legyen vicces, aki eredetileg elmosolyodott rajta), hogy nekem ilyen az ízlésem és kész. Mielőtt arra gondolnátok, hogy túlreagálom a szituációt, muszáj leszögeznem, hogy ha az elmúlt pár hónapban százszor nem hallottam azt, hogy "fúúú, te azt most komolyan megeszed?", akkor egyszer sem. És igenis, egy idő után idegesítő. Kb mintha bűntudatot kellene érezném azért, mert az ízlésem eltér a mások által ideálisnak ítélttől. Kevés dologtól mászok ténylegesen a falnak, de ez a kajamánia közötte van. Ó és a mai vacsorám, csak hogy a felcsigázott érdeklődést is lenyugtathassam egy kicsit, füstölt-főtt marhanyelv volt kapormártással, ami, akármennyire absztraktnak hangzik, szerintem igenis ehető, és mindenkinek ajánlom kipróbálásra. 

Mondjuk annál meg aztán szerintem tényleg nincs nagyobb butaság, mikor ott van előtted egy nem mindennapi ( értsd: nem rántott hús) étel, és te anélkül, hogy valaha is meggondoltad, kijelented, hogy te azt nem szereted, és esélyt sem adsz neki arra, hogy a kedvenc fogásoddá válhasson. Ha én így álltam volna hozzá mindenhez, ami elémkerül, egy csomó-csomó finomságról lemaradtam volna. Persze, nem állítom, volt azért pár melléfogásom is, de ezek is a paklihoz tartoznak, és meg kell enni az idióta ketteseket is ahhoz, hogy dámát és királyt, netán jokert ehessek. ( kérdés: vajon meddig kellene még a kártyalapokkal példálóznom, hogy allegóriává váljon?) Nem azt mondom, egy-egy esetben előfordulhat, hogy tényleg annyira undorodunk valamitől, hogy meg sem kóstoljuk ( pacalpörkölt és a bogarak), de hogy mindig ezt a kifogást használjuk.... Szerintem aki így áll hozzá az ételhez, nem is tudja, miről marad le. Annyira nem tudom megérteni az ilyen...szűk látókört? Vagy nem is tudom, minek nevezzem ezt egyáltalán. 

De, hogy még jobban felkeverjem az egyoldalú, extremitásoktól mentes táplálkozás állóvízét, szeretném mindenkinek azt is javasolni, hogy menjen el egy disznóölésre. Halál komolyan. Döbbenten fogadtam, amikor öt éve bekerültem városi környezetbe, hogy az emberek egyszerűen nem tudják elképzelni, milyen a disznóvágás, írtóznak tőle, és gusztustalannak tartják. Én falusi környezetben nőttem fel, a rokonságomban is van böllér, sőt, a dédnagyapámnak hentesboltja volt, így talán nem meglepő, hogy már ovis koromban is a kis műanyag székekről figyeltük, ahogy perzselik a csonyit, aztán meg még aznap úgy belaktunk a frissből, hogy csak na. Szóval igen, én az ilyen kis playboy-nyuszikákat, meg lilatehén-városlakókat úgy kilökném egy malacvágásra, ahogy. Nem ártott meg az még senkinek. 

Összegezve: Könyörgöm, ne ítéljetek már elngem (meg úgy alapból senkit se, csak ez így önzőbben hangzott), mert egy kicsit másmilyen az ízlésem, mint nektek. Itt nincsenek észérvek, mindenkinek más a finom, és ezt így kell elfogadni.