Gyorsan beleolvastam pár kritikába és véleménynyílvánításba, hogy tudjam, miről nem kell írnom az elkövetkezendő pár percben. Kb. egy órája jöttem ki A nagy Gatsbynek hívott csodafilmről, és igyekszem megírni minél előbb ezt a szösszenetet, hogy a lehető legelfogultabb, legkevésbé végiggondolt és semmiképpen sem kritikának nevezhető irományt olvashassátok a filmről. 

Nem vártam sokat ettől az egésztől ( a fantasztikus beharangozó posztom ellenére sem), mivel Luhrmann engem finoman sem győzött meg anno a Moulin Rouge-zsal, és csak remélni mertem, hogy ha vissza is térünk valamihez, az inkább a Rómeó és Júlia lesz, mint Nicole Kidman idegesítő sipákolása. Na ilyen szempontból azért szerencsém volt, a MR egy percre sem idéződött fel bennem, amit viszont kaptam, arra még nem is igen találok szavakat. Úgyhogy inkább, a rövid bevezető után itt jön az elfogultságtól átitatott fangilingelingeling rész: 

- Leo. Fantasztikszenzációsat alakított, természetesen, és még mindig nem tudom felfogni, hogy a büdös életbe nem adtak már neki legalább négy oscart. Komolytalan. Mindegy, szóval tökéletesen hozta Gatsby karakterét, minden egyes mozdulatában láttam Jayt, és imádtam. 
- A jelenet, amikor Daisy megérkezik Nickhez teára, messze a legnagyobb kedvencem lett az egész filmben. Már amikor a Crazy in Love-ra megérkezik Gatsby személyzete, meg utána minden apró geg és finom játék, az, ahogy muszáj nevetned a szerencsétlenkedéseiken, és ahogy még így a filmen keresztül is átsüt, hogy ez a jelenet volt az, amit minden színész tutira élvezett.... 
- TOBEY MAGUIRE. Mivel nem láttam a pókembert (so shame on me noooo-oow), nem tudtam, mire számítsak az ürgebárótól, de nagyon kellemes meglepetés volt, tetszett ez az "úristen már megint hova kerültem, kik ezek az emberek, most komolyan ez történik?" hozzáállása mindenhez, meg sikerült újra beleszeretnem Nickbe. Ezaz. 
- A látványvilág. Gatsby kastélya te atyavilág. Azok a ruhák, amik keringtek, szálltak a magasba... meg a függönyök. azok a függönyök szimplán pazarul mutattak Nick és Daisy első találkozásánál. 
- Az évszakok. Valószínűleg ez csak az én mindenben szimbolumot kereső lelkivilágomnak tűnt fel, de rohadtul tetszett, ahogy Nick még télen, hóesésben kezdte el mesélni a sztorit és lassan egyre jobb idő lett, míg Gatsby története pont a jóidőben kezdődik el, és már hullanak a levelek, mire véget ér. Fantasztikus.
- A narráció. Mivel imádom Fitzgerald könyvét, igazán értékeltem, hogy ennyire hajazott az egész szövegvilág az eredetire, imádtam, ahogy a betűk megelevenedtek, egy szavam nem lehet ezzel kapcsolatban. 

Meg valószínűleg még ezer dologról tudnék írni, a zenékről, amik engem egyáltalán nem botránkoztattak meg, meg arról, hogy mennyire nem zavart, hogy ilyen hosszú volt a történet, hogy mennyire nehéz volt visszatartani a könnyeimet és hogy igazán kitalálhatnának valamit a 3Dszemüveg+pityergés kombóra, mert ez így nagyon kényelmetlen, és hogy úristen, imádtam ezt a filmet. De ez szerintem már eddig is kiderült. Aki meg látta a filmet, és még nem olvasta a könyvet, tegye meg. Megéri. Fitzgerald itt a nagy zseni.