Csak pár órája hagytam el az első előrehozott érettségi csoport szóbeliztető vizsgatermét, de már most olyan mértékben kijött rajtam a fáradtság, hogy konkrétan rossz rámnézni. Pedig a tanulást nem vittem túlzásba, a tételeket úgy-ahogy megírogattam, de inkább csak a józan eszemben meg a szerencsémben bíztam, szerintem a nyelvérettségiknél illik is így tenni. Az írásbeli után normális emberi szemszögből abszolút prímán nézett ki a helyzet. Kilencvenkilenc kemény százalékkal várakoztam a szóbeli fordulóra. De mielőtt azt hinnétek, hogy ez olyan fúúú de fantasztikus, hát nem az. Tudjátok milyen rossz az, ha kiveszik a kezedből azt, ami egyszer már úgy-ahogy a tiéd volt. Azzal a téttel odamenni a szóbelire, hogy ha nem maximumpontot kapok, akkor biztosan lejjebb esik majd a százalékom... szörnyű érzés volt, főleg úgy, hogy fannika kifejezetten utálja a szóbelit, mindig is inkább az írás volt az erőssége. 
Ma reggel aztán felráncigáltam magamra az idegesítő ünneplőruhámat, és aputaxival beutaztam a hajnalban kezdődő megnyitóra, ami tulajdonképpen teljesen felesleges volt, azért volt csak értelme, mert még jobban megijedhettem és rástresszelhettem a dolgokra. Ráadásul csak fél kettőre voltam kiírva, ami azt jelentette, hogy addig végigidegeskedhettem az egészet. Furcsa az élet, amennyire halál nyugodt tudtam maradni a nyelvvizsgán meg az oktvn, annyira full gyomorideggel teltek most a percek, mert egyszerűen teljesen megijedtem attól a tanártömegtől ott bent. Amikor beléptem, már a szívem a torkomban, pulzus az egekben, ráadásul dögmeleg is volt ugye. Levágódtam a hátsó padba, hogy meghallgassam az előttem lévő feleletet, ami hipersebességgel száguldott, aztán bevágódtam az első padba..és most mondanám, hogy olyan epic érettségim volt, mint Kiss Ádámnak földrajzból, de sajnos messze járnék az igazságtól. Igazából  a sweet sixteen tételt húztam, a baj csak az volt, hogy minden volt, csak sweet nem. A sztiuációtól már alapból rettegtem, mert na, magyarul is utálom az ilyen telefonálós szitukat, semmi értelmük, hát még magyarul... az ilyen kis socially awkward embereknek, mint én, járhatna valami pótfeladat vagy felmentés. Szóval egyes feladatkám  enyhén szólva is csak közepesen sikerült. Az a tételem a taschengeld, azaz a zsebpénz, a b tételem meg a továbbtanulás volt, gondoltam rábökök a zsebpénzre, mert miért ne. Német tanárnőm nézett is egyet, hogy biztosan ezt akarom-e, de bólogattam. Ez azért jobban ment, nyelvtanilag nyílván össze vissza hülyéskedtem, de a tartalom szerintem viszonylag értelmes volt. Aztán majd meglátjuk. A maxpontban nem merek reménykedni, mert ráadásként az elnökünk is németes volt, de legalább a kilencvennyolcat illene megtartanom, mert miért ne. 
Amúgy meg érettségizni nem jó. Feszélyez a ruha, az ünnepélyesség, a meleg meg az emberek. A várakozás idegőrőlő, és hiába tündérien kedvesek a tanárok, azért márcsakazértis benned van valamilyen drukk. Mindegy, tanulság jövőre, hogy ne alapozzak arra, hogy majd valami csemege tételt kihúzok, mert ha ratam múlik, nem fogok.