A hetvenes évek nagy filmjeiből valamiért mindig azok ragadnak meg leginkább, akik mintha célnak tűzték volna ki, hogy a lehető legabsztraktabb és furcsább helyszíneket kreálják, s mindezt egy sokszor kétértelmű, de mindenképp többféleképpen értelmezhető cselekménnyel fűszerezzék meg. A Rocky Horror Picture Show azért nem ma akadt fenn először a jó filmek után kutató horgászbotomon a képzeletbeli tóban, de mivel a napokban ismételten kedvet kaptam ahhoz, hogy végignézzem, úgy gondoltam, akkor már írok is róla. 

Polgárpukkasztás, a  határok feszegetése... Legtöbbször ezeket a szavakat rántják elő azok, akik a RHPS-ról beszélni vagy beszélgetni próbálnak, és ha engem kérdeztek, teljesen jogosan. Nem győzöm csodálni azt a bátorságot, ami a rendezőben, a forgatókönyvíróban és nem utolsó sorban a színészekben megfigyelhető. A szereposztás finoman szólva is parádés. Bár sosem rajongtam Susan Sarandonért, itt még ő is csak csillogni tudott, Tim Curryről pedig ódákat lehetne zengeni, olyat alakított itt, amilyet tőle máshol még egyáltalán nem láttam. 

A történet maga az elején még teljesen követhető. Janet (Sarandon) és Brad (Barry Bostwick) eljegyzésüket megünnepelvén szeretnék meglátogatni Dr. Scott-ot, de az éjjel eltévednek és egy igen különleges kastélyba keverednek, ahol Dr. Frank N Furter (Tim Curry), egy transzvesztita lakik. Az ő varázsvilágába csöppenünk hát hőseinkkel együtt, hiszen a ház ura/hölgye meginvitálja a szerelmeseket, hogy nézzék meg legújabb kreálmányát, Rockyt (Peter Hinwood). Innentől persze az események egyre furcsább és bizarabb fordulatokat vesznek, és a másfél órás film végére egyszer csak arra eszmélünk, hogy fogalmunk sincs, mi történt velünk eddig. 

Persze az is megeshet, hogy teljesen és totálisan elveszünk az apró részletekben, mert, mint azt már a bevezetőben is említettem, a helyszínek egyszerűen fantasztikusok. De mindenképp hatalmas hurrá a jelmeztervezőknek is, az összes hacukának megvan a maga hangulata és abszolút kifejezi az adott szereplő egyéniségét. Ami viszont a sminkeket illeti, azokat lenne a legnehezebb überelni. Tim Curry transzi-arca valami mese, de a körülötte sertepertélő alkalmazottak is rendesen el lettek maszkírozva. Itt ragadnám meg az alkalmat, és jegyezném meg azt is, hogy az inast alakító Richard O'Brien a show egyik forgatókönyírója volt, valamint a dalok megírásában is nagy szerepet  játszott. 

Ó, de van itt ám még egy csavar. A dalok. A Rocky Horror Picture Show ugyanis musical is. Nálam ez egy elég visszahúzó erő volt, amikor először hallottam a filmről, ugyanis nagyon-nagyon kevés olyan musical van, amit végig tudnék ülni, és nem szenvednék húsz perc után. A RHPS azonban itt is mindenre rácáfolt, a címben ígéretesnek tűnő Rocky ugyanis abszolút visszaköszön minden egyes dalban. Ha kínoznának se tudnám eldönteni, hogy a közben kisebb kultusszá váló Time Warp vagy a Dammit Janet a dögösebb, de az Eddie-ként feltűnő Meat Loaf által előadott Hot Patootie is mindenképp megér egy misét. A Perks of being a wallflower filmből talán mindenkinek ismerősnek tűnő Touch-a touch-a Touch me is belemászott gyorsan a fülembe. Ritkaságszámba megy nálam, hogy olyan zenés filmet találjak, ami elsőre is megfog, de a RHPS ezek közé tartozik. Ajánlom mindenkinek, aki vágyik egy kicsit is a hetvenes évek lázadó hangulatára, meg egy kis rock and rollra.