Nagyon sokan támadják az angolszász oktatási rendszert, nekem viszont egyvalami mindenképp szimpatikus benne: Hogy ha még évente ha három kötelezőt is olvasnak csak el, azokat ténylegesen átrágják és megpróbálják értelmezni. Emellett pedig a poroszos rendszer " minden régi, értékes irodalmat el kell olvastatni a gyerekkel, még akkor is, ha halvány gőze sincs, miről olvas a Faustban vagy Dante Isteni színjátékában" elvétől, és megpróbálnak inkább olyan könyveket elolvastatni szegény tinédzserekkel, amik esetlegesen tényleg érdekelhetik őket és mégis igényes, értékes olvasmányok is egyben. Akárhányszor bekapcsoltam valamelyik amerikai gimiben játszódó vígjátékot vagy bármilyen filmet, előbb-utóbb előtérbe került Harper Lee regénye, a Ne bántsátok a feketerigót! Hosszú ideje piszkálta már tehát az oldalamat, miért is olvassák ennyien ezt a történetet, és szülinapomra sikerült is megszereznem végre a könyvet. 

Már maga az is megnyerő egyébként ebben az amerikai olvasási rendszerben, hogy itt legalább megismerkedhetnek a fiatalok női írókkal, írónőkkel, kinek hogyan tetszik. Egyszerűen nagyon bántja a feminim énemet az, hogy akármennyire pazarul írtak a magyarok és külföldiek, akikről mi tanulunk, mégis mind férfiak. Férfiak, férfiak, férfiak... Még a kortárak közül is legtöbbször Spirót vesszük elő, Esterházyt... Na ezért is olvastam örömmel, hogy Harper Lee regénye milyen sikereket ért el, ezzel is bizonyítva, hogy a rohadt életbe, a nők is ugyanolyan jól tudnak írni, csak nem hagytunk nekik eddig annyi teret. 

De a hosszas bevezető után a regényre térve: Nem volt egyszerű feladat elolvasni. A történet persze ígéretesnek hangzott: Egy kislány, Scout elbeszélésében olvashatunk arról, hogyan élte meg ő, és bátyja, Jem, azt, hogy édesapjuk, Atticus egy színes bőrű embert véd a bíróságon. Nagyon lendületesen kezdtem tehát bele, de az első oldalak kicsi keserűséget is tartogattak: Akármennyire szerettem volna, legtöbbször nem tudtam azonosulni a főszereplőkkel, idegeített néhány jellemvonáuk, és ezeken csak nehezen tudtam túltenni magam. S mivel kigyerekekről beszélünk, az a tiszta ártatlanság, ami áradt belőlük, nálam néha átcsopott túlzott naivságba, amit sajnos nem viseltem könnyen. Egyetlen problémám volt még a regény elejével, hogy nagyon nehezen rázódtam bele a történetbe, ugyanis minden iszonyat részletesen lett elmesélve, és nem igazán értettem, hogy fogunk innen kilyukadni oda, amit a könyv leírása ígért nekünk. 

De egy idő után azért elsodort magával Scout elbeszélése, és onnan már izgatottan lapozgattam az oldalakat. A végére be kellett látnom, hogy minden kétkedésem ellenére a Ne bántsátok a feketerigót! remek könyv, ami olyan mély igazságokat hordoz, hogy beszélni sem igazán lehet róluk. Olyan, mintha egy rohadt lámpát gyújtana a fejedben, rámutat olyan alapvető emberi gyengeségekre, amikre magadtól nem gondolnál, és gyönyörűen visszavezet ahhoz a gyermeki tisztasághoz, amikor még igenis meg merted kérdezni, hogy vajon jogos-e, hogy az amerikaiak gonosznak tartják Hitlert, miközben ők maguk másodrendűként bánnak a feketékkel.

A Ne bántsátok a feketerigót! egyszerűen csodálatos történet, és sokkal több értelmét látnám annak, hogy ha mást nem, legalább ezt elolvastatnák a magyar gimnazistákkal is. Nekem sokkal többet jelentett érzelmileg, és többet is gondolkodtam rajta, mint azokon a drámákon, amiken kilencedikben és tizedikben átrágtam magam. A kevesebb, néha több, és nemcsak az antik, régi dolgok hordozhatnak értékeket. Végezetül hoztam pár idézetet kedvcsinálónak, illetve annyit még mindenképp hozzátennék, hogy sok kedvenc regényhősünk is alapművei között tartja számon Harper Lee könyvét, elég akár Stephen Chbosky Charliejára gondolnunk. 

– Azt hiszem, én bohóc leszek, ha felnövök – szólt Dill. Jem és én azon nyomban megálltunk. 
– Úgy ahogy mondom, bohóc – szólt. – Az emberekkel csak egy dolgot lehet csinálni, nevetni kell rajtuk. Ezért állok be egy cirkuszba, és halálra nevetem magamat. 
– Tévedsz, Dili – szólt Jem. – A bohócok szomorú emberek, és mások nevetnek rajtuk. 
– Akkor belőlem újfajta bohóc lesz. Megállok a cirkusz porondján, és nevetek az embereken.

- De az mégsem helyes, Mr. Raymond, hogy rosszabbnak tünteti fel magát, mint amilyen...
- Talán nem helyes, de így megértőbbek hozzám. Közözttünk maradjon, Miss Finch, én nemigen szeretem az italt, de lássa, az emberek soha nem értenék meg, hogy csak azért élek úgy, ahogyan élek, mert tetszik nekem.