I would do anything for you

Tudjátok, vannak olyan dolgok az életben, amelyeket akármennyire próbál abbahagyni az ember, újból és újból visszatér hozzá. Kezdem azt érezni, hogy én is így vagyok ezzel az egész blog dologgal. Nehéz bevallani, és nem is nagyon szeretnék rá sok szót fecsérelni, de hiányzik az egész. Hiányzik az, hogy az apró-cseprő dolgaimról írhassak, hogy újra és újra elmondhassam, hogy éppenséggel most miért rettentően jó vagy borzasztóan pocsék az életem, hiányzik az, hogy írjak. Sokat. Rendszeresen. Persze, ott van a szívtakarítás, csinálom is rendesen, lelkiismeretesen, most már azért jöttök is, írtok is, amit nem győzök ezerszer megköszönni. De az egy egészen más téma. Szükségem van arra is, mert eszméletlen mennyiségű zenéről, filmről, sorozatról és könyvről van véleményem, amik valószínűleg nem férnének bele egy tipikus fanniblogra. De egyre inkább azt éreztem, hogy ez nekem nem elég. Hogy ugyanúgy kell arról is írnom, hogy mit érzek, hogy hogyan gondolkodom, esetleg, hogy mi történik velem. Hajj, számtalanszor megfogalmaztam már magamban, hogy mit fogok írni, ha eljön az ideje, és kinyitom a reindeer games-t. Annyiszor eljátszotttam már a gondolattal, annyi jó mondatot kitaláltam, és most mintha elszállt volna minden a fejemből. Valahogy úgy vagyok, mint a kisgyerek, aki most kapott vissza valami olyan játékot, amit elhagyott, elvesztett, vagy csak egyszerűen kölcsönkérték tőle. Egyszerűen annyira, nem is tudom hogy fogalmazzam, boldoggá és felszabadulttá tesz a tudat, hogy ez a hely még mindig itt van, és ide még mindig írhatok. Gondolom, nem fogtok sokan erre járni, egy darabig azért nem kötöm a világ orrára, hogy hol és mit csinálok. (nem mintha valakit is érdekelne). A befejezésekben sosem voltam jó. Most sem tudok mit írni. Talán csak annyit, hogy határozatlan időre ugyan, de fanni ismét a fedélzeten.
|