Látjátok, ez hiányzott nekem. Az eső esik, a szél fúj, a hőmérséklet húsz fok alatt van, és csodák csodájára sokkal jobban érzem magam. Enyhült a szorongás a gyomromban, amit az elmúlt napokban folyamatosan éreztem, sokkal kedvesebb és elviselhetőbb lettem, felszabadultam, és megkockáztatom, most már majdhogynem ahhoz is kedvem lett, hogy szerdán beslattyogjak a koleszba, és újra bedaráljon a mókuskerék. 

Egyébként, megdöbbenve, és enyhén sokkolva éreztem magam, mikor kiszámoltam, hogy ez már a nyegyedik évem lesz, amit kollégiumban töltök. Elképesztően soknak tűnik, de még mindig nem érzem úgy, hogy ne érhetnének váratlan dolgok ezen a téren. Az összepakolás ilyenkor például mindig egy kész rémálom. Az a lényeg, hogy előkészítek magamnak egy bőröndöt, meg pár utazótáskát és zacskót mellé, hogy még véletlenül se kelljen otthon hagynom semmit amiatt, hogy nem fér bele a táskába. Előveszem a listát, amit már napok óta írok, hogy nehogy itthon hagyjak valamit. És elkezdek pakolni. Csak pakolok, pakolok és pakolok, azt sem jegyzem meg, mit hova teszek, csak automatikusan rakom a már előre odakészített dolgokat. Néha a szüleim megzavarnak, hogy ugye nem felejtettem el ezt vagy azt, vagy hogy a cipőket ne biztos, hogy a frissen mosott ruháimra kellene tenni, illetve, hogy azért úgy pakoljak, hogy a kocsiba beférjünk. Ezzel azért nem szokott gond lenni, általában nem nekem van a legtöbb holmim a szobában. Szóval, kisebb nagyobb-balesetek és izzasztó fizikai feladatok (annak a párnának még be kell férnie. nem érdekel, hogy nincs már hely neki, akkor is betuszkolom), összeáll a kupac. Amit aztán be kell cipelni a kocsiba. Nagyjából ilyenkor szokott eszembejutni, hogy mi az, ami még hiányozni fog, és a listámra sem írtam fel. Ők jönnek velem a kézitáskámba, ahol egyébként a pénztárcámon és a telómon kívül azok a papírok vannak, amik kellenek a beköltözéshez. Gyorsan beülünk a kocsiba, és mielőtt még meggondolhatnám magam, hogy mégiscsak a kék papucsomat is be kellett volna tenni, nem csak a rózsaszínt, addigra már ezerrel Győr felé száguldunk. Útközben persze eszembejut, hogy a hajgumikat száműztem a kell kupacból, de ez még megoldható problémának tűnik, elvileg mégiscsak többszáz lánnyal élek együtt. Mire odeérünk, sikerül magam megnyugtatnom, hogy minden rendben lesz. Beállunk a hosszú sorba anyuval, addig öcsém és apu cipelik azt a milliárdnyi cuccot, amit összehalmoztam (ilyenkor már soknak tűnik). Mikor végre odajutnánk, hogy rendezzük a dolgokat, meghalljuk az első kérdést, hogy hoztuk-e az orvosi igazolást. Az első két perc értetlenség után (kellett hozni orvosi igazolást? tanár: de hát ott volt a papíron. anyu: én ugyan nem láttam) anyu alkudozni kezd, hogy ugye az megfelel holnapra is. Meg hát. Akkor aput már beszervezzük, hogy holnap munka után beugrik hozzám az igazolással. Elrendezzük a papírokat, és megkérdezem, kis naivan, hogy ugye az lesz a szobám, amit év végén megbeszéltünk. Nos, ez még egyik évben sem jött be. Mindegy, szó nélkül lenyelem az újításokat, elbattyogok az ügyeletes lakhelyem felé. Itt két variáció lehetséges: vagy van ott már valaki, akinek a nyakába ugorhatok és együtt visítozhatunk percekig (szüleink legnagyobb örömére), vagy nincs még senki, akkor elfoglalhatom a legjobb ágyat, és várhatok arra, hogy valaki a nyakamba ugorjon. Ilyenkor még babonából nem pakolok ki semmit. Mikor már anyuék látják, hogy elboldogulok valahogy, szépen lelépnek a színről, mi pedig pakolás közben végigbeszéljük az időt. Félúton megakadok, és rájövök, hogy .... 1. verzió: nem hoztam pizsamát (nyolcadikas történet). 2. verzió: nem hoztam törülközőt (tavalyi sztori). Azok után, hogy agyonátkozom magam a hülyeségem miatt, természetesen kapok valakitől kölcsönbe dolgokat, anyuéknak meg meg sem merem említeni a történteket (ők háromszor elmondták, hogy mindent alaposan gondoljak át). a Pakolás után aztán meg nincs megállás, kifulladásig beszélgetünk a nyárról, nevetgélünk, és olyan vidámak vagyunk, mint ritkán szoktunk (: Valamikor az éjszaka közepén eszünkbe jut, hogy nekünk holnap iskolába kellene menni, de valahogy ez minket akkor még nem zavar....reggel már annál inkább (: 

Olyan érdekes, mert azt a tényt, hogy kollégista vagyok, mindenki lereagálja valahogy. Ha egy másik koleszosnak említem meg, egyből lesz beszédtémánk, és hihetetlen, milyen sztorikat tudunk megosztani egymással. Illetve ráébredhetek, hogy mennyire jó, hogy nálunk minden szobához tartozik fürdő, és hasonlók. Ha egy nem koleszos korombelivel találkozom, akkor szintén adott a beszédtéma, hihetetlen, mennyire érdeklődőek az emberek, amikor ez jön elő. Mindenki kíváncsi, hogy bírom, jó-e, szeretem-e. Az idősebbek pedig szinte minden esetben az ő régi koleszos történeteikkel jönnek elő. Ezekre egyébként nagyon érdemes odafigyelni, mert hihetetlen például, nagypapámnak is milyen kóteres dolgai vannak. Egyre inkább kezdek ráébredni, hogy mennyire szeretem én ezt az egészet, és mennyit segített nekem abban, hogy az legyek, aki most vagyok. Rengeteg önállóságot szereztem, új tapasztalatokat, talpraesettebb lettem, nyíltabb, és új ismerősöket és barátokat találtam. A kolesz nekem abszolút jót tett, és most már egyáltalán nem bánom, hogy emellett maradtam. Nem mondom, az eleje istentelenül nehéz volt. tizenkét évesen belecsöppenni ebbe a világba, önbizalom nélkül, félénken, ismeretlenekkel körülvéve....mondhatjuk, hogy nehéz feladat. De ezen a részén már túlvagyok, és így utólag, örülök, hogy akkor ilyen erős voltam, és nem adtam fel (: Mert mondhat bárki bármit, a KÓTER JÓ :D