Eszméletlenül hihetetlen, mennyire kavarognak bennem a különböző érzelmek. Komoly konfliktusokat vívok meg saját magamban, aztán átmegyek egy ötéves ovódás értelmi szintjére, majd átfejlődök egy tipikus, tizenéves, nyávogó rajongólánnyá, aztán   félórás német monológot nyomok le gondolkodás nélkül, elalszom a fáradtságtól, majd úgy érzem, mintha én magam lennék az energia. Nem tudom mi van velem, igazából így még sosem voltam.  Próbálnám magam kielemezni, de minden egyes gondolatom olyan rövid ideig tart, hogy teljesen összezavarodtam. Nem értem saját magamt, és ez megrémít. 
Egy valami viszont biztosan nem változott, és ez a lustaságom. Egyszerűen már saját magamra is haragszom, amiért az utóbbi időben ennyire végtelenül lusta és halogatós lettem. Persze, könnyű másokra fogni, de egyre inkább kezdek ráérezni, hogy erre alaposan rásegített a kolesz is. Azt hinné az ember, hogy ott mindenki egy tündérke lesz... vagy legalábbis a szüleim ezt hitték. Mindenesetre hatalmasat kellett csalódniuk bennem. Már megint. Egyrészről belőlem még a rendnek a legkisebb szikrája is hiányzik. Eszeveszetten kupis tudok lenni.  megintcsak a szüleim véleménye szerint. Szerintem a kortársaimhoz képest teljesen átlagos a kupimennyiségem és minőségem, a földön például általában nincs semmi. Meg amúgy is én ez a dugiban rendetlen vagyok, tehát csak a szekrényekkel meg az ágyneműtartómmal kell vigyázni. És akármilyen hihetetlen, én ilyenkor mindent megtalálok, amire szükségem van. Bezzeg amikor valamilyen vendég miatt vagy csak úgyamúgy rendet kell raknom, háromszor fel kell túrnom mindent, mire megtalálom azt, amit kerestem. Igen, lehet, hogy ezt egyeseknek nehéz megérteni, de én így érzem jól magam.. Jelen pillanatban. Nyílván más lesz majd a helyzet húszévesen, harmincévesen és később is. Nem kell megijedni, a férjem (ha lesz) nem fog a gyerekem (ha lesz) koszos pelenkái között aludni. Meg semmi ilyesmi. Egyszerűen nekem szükségem van arra, hogy a dolgaim körülöttem legyenek, és szükségem van arra is, hogy ha úgy tartja kedvem, akkor a könyvet csak ledobjam az ágyam mellé, és ne szépen visszahelyezzem a könyvespolcomra becsukva, könyvjelzőmentesen. Ami meg a halogatást illeti, az egyértelműen a koliban és a gimiben ragadt rám. Mivel addig ilyen dolgokkal, mint a tanulás nem igazán foglalkoztam, így nem kerülhetett előtérbe ez a problémám. Tizenhárom éves koromig abban a tévhitben éltem, hogy én szorgalmas és dolgokat időben megcsinálós vagyok. Aztán egészen egyszerűen, szembeköpött a valóság. Hetedikben úgy szeptember végéig tudtam azt tartani, hogy délutánonként tanulgattam, megírtam az írásbeliket, elolvastam, amit el kellett. Azóta meg? Huhúú, emberek, néha tényleg úgy érzem, hogy átestem a ló túloldalára. Képes vagyok mindent az utolsó utáni utáni pillanatra hagyni, és ezt már sokkal nagyobb problémának tartom, mint a rendetlenségemet. Egyszerűen lassan felőrli az életem, ha továbbra is szünetekben meg első óra előtt hullafáradtan próbálom megtanulgatni a törit meg megírni egy német fogalmazást. És igen, valószínűleg az édes-drága osztálytársaim ezt rohadtul nem fogják jó szemmel nézni, és megint agyonhallgathatom ,hogy mekkora stréber vagyok, mert megvan a házim. Ja, bocsánat....ha nekik ez a stréberség, akkor egészségükre. De én inkább megpróbálok egy kicsit visszaszerezni a szorgalmamból, mert valószínűleg mégiscsak segíthet valamennyit az a házifeladat, ha már ennyire feladogatják. Szóval, én próbálkozni fogok. Oké, kivéve a matekleckéket. Nem azért, mert nem tudnám megcsinálni. Hanem mert semmi értelme, mivel az óra első húsz perce mindig arra megy el, hogy azokat a feladatokat oldjuk meg. Na jó, talán néha még arra is ráveszem majd magam. A fő az elszántság (: