Annyira vicces, hogy hétközben, főleg egy-egy unalmasabb töri vagy földrajz óra közben mindig megfogalmazódik bennem egy-két olyan gondolat, amiről nagyon szívesen blogolnék. Aztán mire hazaérek, és tényleg ott tartanék, hogy leülök és írok nektek egy kicsit, addigra természetesen mindent elfelejtek, és marad helyette a szürke, felhős ég, az üresség, és a teljesen agyament és semmiképp sem publikálandó dolgok. És ilyenkor csak ülök itt, hogy jajj, igen, blogolni kellene, egész héten nem jut majd rá időm, és semmiképp sem lenne jó elhalasztani azt a kevés alkalmat, amikor itt lehetek. Mesélhetnék az életem apró-cseprő dolgairól, de őszintén szólva ezek egyrészt rettentően unalmasak, másrészt pedig tapasztalatból tudom, hogy nem igazán illenek az én stílusomhoz, én nem tudom ezeket a dolgokat érdekesen és nagy átéléssel elmesélni. Ha bárki megkérdezi, hogy miről tudok a legtöbbet beszélni, a nyílvánvaló és egyértelmű válaszokon kívül, mint Norvégia, a síugrás, a kedvenc sztárjaim, és a kaják, mindig megemlítem az időjárást és az idegen nyelveket is. Egyik téma sem tűnik túlzottan izgalmasnak, sablonosnak annál inkább, viszont én nem tudok lemondani róluk. El nem tudjátok képzelni, milyen élvezettel tudok félórás monológokat lenyomni arról, hogy miért jobb a tél mint a nyár, vagy, hogy melyik idegen nyelvet kellene választanom legközelebb.  Ilyenkor mindig annyira bele tudok merülni a gondolataimba, hogy észre sem veszem, és már mindenki gonoszan néz rám, mert annyira átmegyek az "idegesítő, mert nem is tudom már miről beszél, de azért csak mondja, mondja, és nem is enged szóhoz jutni" Úgyhogy megpróbálom ezt a témát mostanában itt hanyagolni, mielőtt túlzottan az agyatokra mennék. 
Viszont még mindig van jópár lelőhetetlen témám, és az egyik ilyen mindenképpen a zene. Igen, főleg emiatt is hoztam létre a szívtakarítást, de a mai dolog nem egészen olyan, mint amit arra az oldalra szánnék. Ez inkább arról szól, hogy mennyire könnyen meg tudok szeretni előadókat. Ha felfedezek magamnak egy jó dalt, ami első hallásra belemegy a fülembe, megfog a szövege, vagy imádom a videóját, elég hamar el tudok jutni arra a szintre, hogy egyből keresgélni kezdjek youtubeon az előadó más dalai után. Érdekes, mert elsőre mindig egy olyan dalt fogok ki, ami egyáltalán nem tetszik, és már épp ott tartanék, hogy életem egyik nagy csalódásán vagyok túl, amikor teszek még egy utolsó próbát, és a harmadik dal általában még az elsőnél is jobban tetszik, és abszolút meggyőz arról, hogy érdemes tovább nézelődnöm. Mostanában nem egy ilyen élményem volt, akár Natalia Kills még a nyár elején, aztán a Foster the people, ami időközben a kedvenc együttesemmé nőtte ki magát, és a legújabb kedvencem, Ed Sheeran. Nem tudom, mennyit hallottatok már erről a srácról, angol énekes, és a szigetországban mostanában egész szép sikereket ér el. Én egyébként egész érdekes úton-módon találtam rá, a múlt hét valamelyik napján tudatosodott bennem, hogy mind a One Direction-ös srácok, mind Luke Pasqualino és még Tom Felton is teljesen odavan Ed számaiért, és ez meggyőzött arról, hogy nekem is bele kell hallgatnom. (mániám egyébként, hogy meghallgatom a kedvenceim kedvenceit, mert általában ilyenkor örülhetek, hogy jajj, még a zenei ízlése is mennyire nagyon jó). Szóval természetesen egyből rákerestem tecsőn, és hát, hogy is fogalmazzak? Szerelem volt első hallásra. Egyszerűen annyira imádom a dalait, hogy arra nincsenek szavak. Mostanában szinte minden kedvenc dalomnál el kellett ismételnem, hogy "hát ez annyira nem az én stílusom, de valamiért megtetszett", hát itt erről szó sincs. Egyszerűen annyira én vagyok, mintha megtaláltam volna a lelkem egy darabját a dalaiban. Nem hiszem, hogy bárkit is rá tudnék venni arra, hogy tegyen vele egy próbát, pedig higgyétek el, megérné. A The A Team páldául egy eszméletlenül gyönyörű dal, de a legújabb kedvencem az Autumn leaves és a the city. Ha van egy kis szabadidőtök, vagy egyszerűen új zenét szeretnétek hallgatni, akkor mindenképp keressetek rá (: 
És ha már ilyen ajánlgatós hangulatomban vagyok, írnék még valamiről...mégpedig a kedvenc írómról. Valószínűleg nem sok mindenkinek fog ismerősen csengeni a név, hacsak nem az oldal tetején lévő bemutatkozás-féleségből. Jostein Gaarder norvég íróról van szó. Magyarországon eddig nem sok könyve jelent meg, a legismertebbek talán a Sophie világa és a Tükör által homályosan. A könyvei eléggé filozofikusak, hallottam már olyat, hogy Coelho-hoz hasonlították, hát nálam ilyen szempontból Gaarder mérföldekkel Coelho előtt jár. Az ő gondolatai hozzám sokkal közelebb állnak, és valahogy sokkal kevésbé érzem erőltetettnek a stílusát, mintha belőle ez tényleg így áradna, mintha minden tapasztalatát és bölcsességét játszi egyszerűséggel tudná beleépíteni a műveibe. Bár a Sophiet és a Tükör által homályosant említettem, azért nem ajánlom, hogy ezekkel a könyvekkel kezdjétek. Az én kedvenceim sem ezek, és szerintem nem is a legkönnyebben emészthetőek. A narancsos lány viszont egy gyönyörű könyv, ez az a regény, ami még a Harry Pottereknél is többet forgott a kezemben, amit szinte az első mondattól az utolsóig kívülről tudok, és amit ennek ellenére évente legalább kétszer-háromszor elolvasok. Nagyon szépen megírt szerelmi történet egyrészről, de nem azon a nyálas módon. Másrészről pedig ifjúsági regény is, harmadrészt pedig egyszerűen olyan gondolatok vannak benne, amiket kár lenne nem elolvasni. Aztán ott van még A kártya titka, aminek az alapötlete eszméletlenül zseniális, ez olyan mesekönyvnek álcázott felnőttkönyv, a jobb fajtából. A történetárust is olvastam már, s bár annyira mély nyomokat nem hagyott bennem, azért azt is teljes szívvel ajánlom. Jostein Gaarder az egyik ok a sok közül, ami miatt Norvégia ennyire a szívemhez nőtt. Az ő könyvei hatással voltak rá, és hatással vannak rám mind a mai napig. Segítettek, ha rosszul éreztem magam, és rengeteget tanultam belőlük. Mindenkinek ajánlom, aki egy kicsit is mutat érdeklődést az élet és a boldogság kérdése irányába, és aki szeret szeretni (: