Most majdnem elkezdtem itt nektek angolul írogatni, ami több szempontból is ijesztő lett volna. Egyrészt amiatt, mert saját magamra is frászt hozok néha, mikor angolul kezdek bele valamibe a magyar helyett, másrészt találkozhattatok volna a temérdeknyi böszme hibámmal és a szegényes szókincsemmel (nem mintha nem üdvözelhetnétek őket tumblörön, de valahol még mindig reménykedem abban, hogy a profi angolos követőim elsiklanak a hülyeségeim mellett. hiú ábránd, ugye?)
Vicces egyébként, hogy vasárnap este óta nem jártam erre, és most teljesen úgy vágok bele a dolgokba, mintha teljesen természetes és magától értetődő lenne, hogy én itt vagyok és írok. Pedig egyáltalán nem az...igazából, én örülnék neki a legjobban, ha hétköznaponként is ide tudnék ülni, de a körülmények egyelőre ezt nem engedik meg. Addig pedig kénytelen lesztek beérni a hétvégi agymenéseimmel. Amúgy nem nagyon tudom elképzelni, hogy ez bárkit is érdekelne ezen a földtekén, de amíg áltatom magam, addig legalább jókedvűen ülök ide le. Hogy ennek mennyire nincs értelme, és hogy én miért sajnáltatom magam ennyire...ne is próbáljátok megérteni a cikázó gondolataimat, mert bevallom, a legtöbbször még én sem tudom követni, hogy jutok el a-ból hirtelen q-ba, onnan vissza e-re, majd át az y-ra, onnan egy hajtűkanyarral a pontos jére, és a z-t megkerülve vissza a c-hez. Valahol elakadok útközben, ha vissza próbálom tekerni, vagy meg akarom fordítani az útvonalat. Ezért legtöbbször inkább nem is próbálkozom ezzel. 
Azért akármennyire panaszkodom és siránkodom itt nektek, őszintén szólva, hétköznaponként nagyon jól megvagyok internet nélkül is. Persze, nagyon hiányzik, hogy twitteren kövessem a drágaságok gondolatait, vagy hogy tumblörön elbeszélgessek a német és finn lányokkal, és igen, néha még facebookra is felmennék, de egyébként, jelentem, jól megvagyok. Bár, azért a számítógép, mint olyan, hiányzik. És nem csak amiatt, hogy ott könnyebben tudnám rögzíteni a gondolataimat, vagy hogy néha elszórakozzak a buta számítógépes játékokon. Az hiányzik, hogy szeegény szobatársaimat a videóimmal és képeimmel traktáljam, hogy rászoktassam őket a legújabb őrületeimre, hogy megkérdezzem őket, mit gondolnak egy-egy együttesről, színészről vagy sportolóról, hogy megtippeltessem velük, mondjuk két-három.négx-öt fiú közül melyik tetszik jobban..szóval igen, a fangirl dolgaim, amit egyébként meglepően jól át tudok ragasztani másokra. Csak tudni kell a technikákat, meg hogy ki miért szeret meg valamit, és onnantől kezdve viszonylag könnyű a dolgom. Bár, azért a síugrás elég nagy falat volt...ahhoz képest mondjuk a One Direction egy kis semmiség, mert öt ténylegesen jól kinéző, jó stílusú és még énekelni is tudó tinifiúval valahogy jobban el lehet bűvölni őket, mint a kis síugróimmal. De én meg ugye szeretem a kihívásokat. 
Néha egyébként elfogna a vágy, hogy itt a blogon is ömlengősen írjak a kedvenceimről. Annyira jó lenne egyszer-egyszer kisregényeket írni mondjuk mr. Schlierenzauerről (aki azt írta a legutóbbi blogjában, hogy az ő világa Norvégia, úgyhogy most megint meg vagyok halva teljesen), vagy mr. Tom sexy Felton interjúiról, vagy épp a fent említett One Direction videóiról és interjúiról és Lou hajáról, de megpróbálom magam visszafogni, és maximum egy-egy mondat szintjén megemlíteni ezeket a dolgokat, mert tudom, hogy eszméletlenül idegesítőek lehetnek. 
Vicces egyébként, de csütörtökön ebédnél a blogok jöttek szóba témaként. Kicsit kínos volt a szituáció, mert négyünk közül rajtam kívül csak egy lány tudta, hogy én is blogolok, és a másik két lány  épp szinkronba szidta az egész blogolást. Mi meg csak ültünk, ilyen fura mosollyal az arcunkon, és csak néha-néha próbáltunk meg tiltakozni, mert ráadásul pont az egyik legmakacsabb barátnőmet kaptuk meg "vitapartnernek", akit konkrétan teljességgel lehetetlen meggyőzni arról, hogy nem csak neki lehet igaza, vagy épp hogy egyszerre több igazsság is létezhet. Épp ezért egy kicsit mission impossible-nek éreztem, hogy rávezessem arra, a blognak is vannak előnyei. Volt egy olyan gyanúm, hogy nem sok blogot olvashatott életében, mert nem tudta elképzelni, hogy olyan blog is létezik, ami nem egy internetes napló, ahol minden apró-cseprő titkát megosztja az ember. Szerinte ezek annyira személyes dolgok, és nem szeretné, hogy mások ezeket olvassák. Mondtuk neki, hogy a képlet nagyon egyszerű...amiről nem szeretnéd, hogy tudjanak, arról nem fogsz írni. Én sem kötök az orrotokra mindent, általában a nevekkel is elég óvatos vagyok, és tulajdonképpen ez a blog egyáltalán nem arról szól, hogy elmeséljem, mi történt velem minden nap. De remélhetőleg ezt ti is érzitek. Azért természetesen senkit nem sikerült meggyőznöm, ezért abban maradtunk, hogy ő soha az életben nem fog blogolni, de teljesen mindegy, hogy mások mit csinálnak. A semminél azért ez is több. 
Nem tudom, mit ígérhetek a közeljövővel kapcsolatban. Holnap mindenképp szeretnék egy bloggal jönni, lehetőleg értelmesebbel, mint amilyenre ez a mai sikeredett, mert ha jól megvizsgáljátok, megint sikerült egy keveset a semmiről írnom. Bár, lehet, hogy ti jártatok jobban, és nem Szonja, akire jól rázúdítottam mindent, ami eszembe jutott, úgyhogy itt is szeretnék ezért elnézést kérni (: Nem vagyok néha normális. de gondolom, erre már rájöttetek párszor.