Tudom, hogy butaság, de valahol mélyen én még mindig hiszek a tündérmesékben. Hiszek abban, hogy egy napon eljön majd értem életem szerelme, vagy,. hogy stílusosan fogalmazzak, a szőke herceg fehér lovon. Még sosem gondolkodtam el azon, milyen lesz az a pillanat. Vajon egyből érezni, tudni fogom? Egy pillantás elég lesz ahhoz, hogy a pillangók a gyomromban még a baktériumoknál is gyorsabban kezdjenek el szaporodni? Vagy hosszabb időbe telik majd? ELőször észre sem fogom venni? És egyáltalán ,milyen érzés lesz? 
Még sosem voltam szerelmes. Hogy őszinte legyek, még a közelében sem voltam a nagy betüs Szerelemnek. Gyermeteg lelkem megrekedt valahol a sokak által gyűlölt tinilányos fanatikus rajongás és a " nem tudom, mi az a szerelem, de igazán jöhetne már" állapotok között. Ha az ismerőseimet kérdezed, ezer százalék, hogy meglehetősen idegesítőnek találják életem ezen szakaszát. Fogalmazhatnék úgy is, hogy akármikor képes vagyok kikészíteni bárkit, aki a közelemben van. Így meg aztán várhatom a szőke hercegem...Ha két-három mondatot váltana velem, már venné is a száznyolcvan fokos fordulatot, és olyan gyorsan vágtatna el a pariőájával, hogy még Overdose versenytempója is egy nagy nulla lenne a lovához képest. 
De tételezzük fel, hogy nem ijeszti el infantilis viselkedésem, hisztim és őrült kirohanásaim, amik teljesen váratlan helyzetekben is előjöhetnek, és még azt is kibíná valahogy, ha egy ártatlan vígjáték legnagyobb és legütősebb poénjánál is potyognának az elefántkönnyek a szememből. Hát, gyanítom, már ezzel a pár "elvárással" is magasra tettem a lécet. És akkor arról még nem is beszéltem, hogy ha már a hercegem eljön, akkor legalább tényleg szőke legyen, és mindenképp magasabb legyen nálam. Legyen okos, érzékeny, ironikus és a további tipikus kívánságok, mint a humor, a szép mosoly és az érdekldő szemek, egy gitár vagy egy zongora, lehetőleg minél kevesebb alkolhol, cigi és hasonló finomságok, és még milliónyi dolog, amit még felsorolni is nehéz lenne. 
Tehát, ahogy magamat ismerem, A nagy Ő egy érzéketlen bunkó lesz, hetvenes IQ-val, kopasz hajjal és szakállal. (Fő az optimizmus, ugye). Azért ha egy nap arról lelkendeznék neked, hogy milyen szerelmes vagyok mr. Kigyúrtkopaszba, azonnal szerezz valahonnan egy szívlapátot, vagy baseball-ütőt, de egy vastagabb  amtekkönyv is megteszi, és üss le, vagy legalább integess bele az arcomba, hogy "héé, neked rohadtul nem erre van szükséged". 
És mi van, ha pont erre lesz? Ha a sors egy TARJÓZSIT szánt nekem, és én vagy beletörődöm ebbe és megpróbálom elfogadni, vagy örökké egyedül maradok? Nem szeretnék egyedül megöregedni. Nem tudom magam elképzelni, ahogy vénkisasszonyként a falusiakkal pletykálok a bolt előtt és az orvosi rendelőben, ahogy teadélutánokra és kötögetőklubba járkálok, és onnan egyedül megyek haza, egy üres lakásba érkezem, ahol maximum a macskám hallgatja meg életem apró-cseprő dolgait, hogy mi történt a Barátok Közt 247654. részében, és hogy Juli néni milyen akciós felmosórongyot talált a teszkóban. Nem, nem, nem. Én nem erre lettem teremtve. Nekem szeretnem kell. És arra is szükségem van, hogy akit szeretek, viszonozza is ezt. Hogy ne csak nekem mászkáljanak, vagyis inkább repkedjenek pillangók a hasamban. De meddig kell még várnom? Lehet-e annak bármilyen esélye, hogy legalább már ici-pici hernyócskák környékezik meg a hasam. Vajon milyen gyorsan képesek pillangóvá alakulni? Egyáltalán szükségem van nekem pillangókra? Lassan már én sem tudom ,mit akarok, és hidd el, ez ijesztőbb, mint bármi. 

Ez is egy olyan valami, amilyeneket akkor szoktam írni, amikor nem tudok elaludni. Nem szeretném elemezni, hogy mennyire igaz és mennyire nem, igazából nem saját magamról írtam, de nyílván rengeteg mindennel kötődik hozzám ez az írás. Nem tudom, mit fogok ezekkel a szösszenetekkel kezdeni, majd egyszer lesz valami. Lehet, hogy számotokra élvezhetetlenek, akkoor elnézést, hogy ezzel fárasztalak titeket. Fogalmam sincs, mi van.