Hétfő reggel óta fogalmazódik bennem ez a gondolat, és egyre inkább zavar is, úgyhogy jobb, ha minél előbb kiírom magamból. 
Gondoltatok már arra, hogy mostanában milyen előszeretettel mutogatnak az emberek egymásra? Ha történik valami váratlan, rossz vagy kellemetlen dolog, az első reakció az esetek többségében az, hogy elkezdünk ujjal mutogatni a másikra, mint a kisgyerekek szoktak az oviban. Valamilyen rejtélyes módon mindig sikerül felelőst találni, valakit, akin szépen le lehet verni minden sarat, aki megnyugtatja a lelkünket, hiszen mennyivel könnyebb nekünk, ha tudjuk, hogy tulajdonképpen ez az ő hibája volt. Mennyivel jobb, ha találunk valamit, ami megnyugtatja a lelkiismeretünket. És ami a lényeg...mennyivel egyszerűbb. Mennyivel egyszerűbb felelőst, hibást találni, mint feldolgozni azt, hogy esetleg nekünk is közünk volt ahhoz a hibához, mi is ronthattunk el egy lépést. Vagy ha közvetlenül nem is érintett minket a dolog, mondhattunk vagy tehettünk valamit, amivel előkészítettük a problémát. Számomra elég szokatlan ez a helyzet, mert a lényemből fakad, hogy mindenért képes vagyok magamat okolni. Akármi történik, úgy érzem, hogy az én hibám, hogy én voltam az, aki nem volt elég jó, elég ügyes, elég szép, elég okos, elég szorgalmas. Persze, ezek az érzések eléggé megviselnek, és egyáltalán nem állítom azt, hogy ez lenne az egészséges, sőt. Én is küzdök ezerrel ellene, próbálom belátni, hogy nem vagyok én a világ legrosszabb embere, és nem csak én követhetek el hibákat. De azért mégsem kellene átesni a ló túloldalára. Elég csak kimenni az utcára, megnézni a közlekedő embereket...teljesen lehervaszt, amit ott látok. Az emberek idegesek, sietnek, és abszolút úgy gondolják, hogy ők a világ közepe, hozzájuk kell alkalmazkodnia mindenkinek. Az autósok dudálnak és bosszankodnak, ha a törött lábú lány lassaban megy át a zebrán. a gyalogosok  rákiabálnak a biciklisre, aki megpróbálja kikerülni őket, és fordítva. Mindenki úgy érzi, hogy neki van elsőbbsége, hiszen neki fontosabb a dolga, és ha ebben bárki (még ha jogosan is) megakadályozza, felmegy benne a pumpa, és elhordja a másikat a jó büdös francba. És ez engem rettentően tud bántani, mert nem hiszem, hogy ez a megfelelő irány, és tényleg erre kellene mennie az emberiségnek. Most egy kis példát hoztam csak, de nem szabad elfelejteni, hogy amit kicsiben látunk, az előbb vagy utóbb megvalósul nagyban is. Fogadni azért nem mernék, de az eszem egy része biztos benne, hogy a parlamentben is ugyanúgy folyik az egymásra mutogatás, ugyanúgy az a divat (hogy így fogalmazzak), hogy a másikat hibáztatjuk már mindenért. De ha belegondolunk, ugyanez folyik az iskolákban, a munkahelyeken, szinte mindenhol. És a szabályokhoz vagy alkalmazkodsz, és álságos módon azzal nyugtatod meg a lelked, hogy elkönyveled az egészet más számlájára, vagy csak idő kérdése, és teljesen tönkreteszed a lelked és mindened. Szomorú, mert nem tudom elhinni, hogy ezen nem lehetne változtatni. Nem hiszem el, hogy nem lehet megtalálni az arany középutat, vagy legalább egy ezüst vagy bronz megfelelőjét. Miért kell még külön gerjeszteni a feszültségeket? Miért nem tudjuk egymást elfogadni úgy, ahogy vagyunk? Miért nem lehet anélkül egymás mellett élni, hogy egy-egy bunkó mondatunkkal tönkretegyük a másik ember napját?