Olyan furcsa egéybként, hogy milyen szintű hangulatváltozásokon megyek keresztül minden egyes nap. Az egyik pillanatban még ki tudnék ugrani a bőrömből örömömben, de fél perc sem telik el, és már a könnyeimmel küzködök. Olyan pillanatokban tudok erős maradni, amikor mindenki más elgyengülne, máskor pedig a legkisebb apróságokon is rendkívül felhúzom magam. 
Elolvastam a Tizenhárom okom volt.. című könyvet. Már régóta szemeztem vele, és már többször is ott tartottam, hogy megveszem és végre elolvasom, de aztán mindig elhalasztódott a dolog. Így utólag nagyon örülök, hogy nem akkor szántam rá magam, amikor a koleszban üldögélek, mert nem nevezném olyan könyvnek, amit emberek között, kultúráltan el lehet olvasni. Ez tudjátok, inkább az a fajta, amit az ágyadban kucorogva, húsz kiló pléddel betakarva, egy csomag zsepivel, egyedül olvasol, mikor lehetőleg a húszméteres körzetedben semmi nincs. Vagy legalábbis számomra mindenképp ilyen. Mostanában már nem nagyon bízom a saját ítéletemben azzal kapcsolatban, hogy melyik filmen és könyvön szoktak az emberek sírni, mert egyre inkább azt tapasztalom, hogy olyanokon is képes vagyok félórás sírógörcsöket produkálni, amiken másoknak olyan szárad marad a könnycsatornája, mint egyszer. De, valahol mélyen azárt azt hiszem, hogy ezt a könyvet nem csak én vettem ennyire a szívemre, és nem csak én sírtam ki rajta a lelkem. Ijesztő volt, megrettentett, és nem is tudom. Leginkább azért féltem, mert voltak bizonyos hasonlóságok köztem és az öngyilkos lány között. Nem kell nagy dolgokra gondolni, de pont elég volt ahhoz, hogy megijedjek... Egy pillanatra végigfutott rajtam, hogy mi van, ha történik valami az életemben, ami miatt én is arra vetemedek, hogy véget vessek az életemnek. Nagyon nem szeretném ezt, szeretnék erős maradni, úgyhogy  vettem egy mély levegőt (mondjuk inkább, hogy húszat, mert azért vissza-visszatért a szipogás), elhatároztam, hogy erős leszek, hogy tanulok ebből a történetből és, hogy...nem tudom.  mit akarok? mit szeretnék? elégedett lenni? boldog lenni? csak időleges állapotok. Nem lehetek boldog örökre. De legalább érezhetem úgy,hogy van miért élnem, hogy valakit érdeklek, hogy valakinek fontos vagyok. Talán ez az, ami fontos? Hogy szeressenek? Lehet. Nem tudok saját magamon kiigazodni. 
Szeretnék már ott tartani, hogy vége az októbernek. Kicsit félek ettől a hónaptól. Ijesztően sok közösségi program van betervezve, és még ha a felét ki is tudom kerülni vagy valamilyen rejtélyes módon felszívódom, még mindig itt van két olyan fix program, ami rengeteg jót, de sok rosszat is hozhat. És igen, az ilyenekkel kapcsolatban sosem voltam bizakodó, úgyhogy...nem is tudom. Eszméletlenül idegesít egyébként magamban, hogy ennyire nem kívánkozom az ilyen össznépi partikra meg bulikba. Nem igazán tudom, miért vagyok képtelen elengedni magam. A helyzet ugye nyílván egyszerűbb, ha iszok valamit, de egyrészt inni sincs mindig hangulatom, másrészt nem is szeretnék sokat inni, harmadrészt meg idegesítem vele saját magam, és addig sztresszelek dolgokon, hogy már az ital sem segítene, ha hagynám. Persze azért vannak olyan helyzetek, általában mikor nem is számítok rá, hogy jól érzem magam, és eltűnnek a hülye kőfalak, amiket magam köré emelek, de ez viszonylag ritkán van. Ha valamin változtathatnék magamban most, azt hiszem, nem érdekelne a has és combméretem, se a kicsi szemem, de még a makcsságom és a lustaságom sem. Sok mindent megadnék azért, hogy, ha nem is a teljes kőfalat, de legalább egy részét le tudnám bontani. 
Kicsit szeretnék még elnézést kérni azért is, hogy mostanában csak a saját lelki világomat elemzem itt a blogban. Megpróbálom majd kicsit összeszedni magam, és valami érdekesről csacsogni... de egyébként, akár hiszitek, akár nem, saját magam vizsgálata és az erről való írás rengeteget segít nekem. (: