Nem arról van szó, hogy nem szeretnék blogolni, mert imádok, de tényleg, és még arra sem hivatkozom, hogy nem lenne rá erőm vagy energiám mert általában este nyolctól olyan friss vagyok, hogy csak na, egészen éjfélig és reggeltől este nyolcig vagyok csak a mosottrongy állapotban, tehát négy egész órám is lenne, hogy ideüljek, csak na. Hát, furcsán alakulnak a dolgaim mostanában, akár úgy is mondhatnánk, hogy sehogy. Az életem egy egyre nagyobbra növő amorf maszlag, és nem tudom a helyes irányba terelni. Kisebb problémáim vannak a kipihentséggel, illetve úgy is fogalmazhatnék, hogy az alvási ritmusom teljesen összezavarodott, és nem sok esélyt látok arra, hogy ez a közeljövőben visszaálljon a normális kerékvágásba. Már engem zavar a tudat, hogy minden második órán elalszom, de egyszerűen képtelen vagyok odafigyelni és jegyzetelni, ami később nyílván az eredményeimen is meg fog látszódni. Estére persze teljesen felélénkülök, és hiába fekszem le korábban, órákig csak forgolódom az ágyban. A reggelekről meg ne beszéljünk, azok borzalmasak. A szobatársaim már szerintem hozzám sem mernek szólni. 
Aztán egyébként is teljesen összekutytultam az életem. Pénteken például a pénztárcám hagytam a suliban, de úgy,hogy észre sem vettem, és az egyik tanár hívta fel anyut, hogy akkor majd itt és ott tudom ekkor és akkor átvenni, és komolyan, ilyenkor annyira szörnyűen érzem magam, hogy ilyen figyelmetlen vagyok. A lustaságom is a maximumon tetőzik, de legalább most már azt elmondhatom, hogy mozgásügyileg jobban állok mint akármikor. Amellett, hogy lehetőség szerint minden este egy húszperces-félórás tornával próbálok létrehozni eddig nem létező izmokat, néha még futni is lejárunk, úgyhogy így legalább a lelkiismeretem jobb állapotban van, mint amúgy szokott lenni. 
Összefoglalva, szarul állok, de büszkén. Nem, egyébként ez sem túlzottan igaz, amilyen jól kibírtam az eddig novemberre időzített depressziómat, megkésve ugyan, de decemberre megérkeztek a negatív gondolataim, és bár hősiesen küzdök ellenük, ez a harc nyílvánvalóan nem egyszerű. A szociális faktoraim tehát erőteljes hanyatlásba kezdtek, újabban ismét gyanakvóbb lettem, amit gyorsan el kellene felejtenem... és ilyenek meg a satöbbi. 
Ezután a viszonylag hosszú "hogy ez a fanni milyen egy borzalom" monológ után...hmm... eveznék kellemesebb vizekre. Hát, ha nem is vizekre, sípályákra mindenképp. Nem fogom megkerülni a témát, mert már úgyis hozzászoktatok. Elkezdődött a télisport szezon, ami azt jelenti, hogy a szokásos heti két óra helyett a hétvégéim nagy részét a tv képernyője előtt töltöm, ami annak ellenére, hogy eléggé foreveralone dolog, a pici lelkem egyáltalán nem bántja, sőőt. Istenigazából a hetem fénypontja az, amikor síugrást nézhetek. Főleg síugrást. De sífutást, biatlont, északi összetettet, alpesi sít, curlinget... húú, mindent, ami a közelembe került. Apropó, curling... örömmel jelentem be mindenkinek, aki nem tud róla (tehát valószínűleg elég sok embernek), hogy a női és férfi válogatottunk is bekerült az A csoportba, ami azért hatalmas eredmény, mert a curling nálunk egyáltalán nem közkedvelt sport. És nem hittem volna, hogy ez a nap el fog jönni, de köszönetet kell mondanom Béres Alexandrának, hiszen ez azért nagy részben az ő érdeme. Szóval, hajrá hajrá magyar curlingesek (természetesen a norvégok után, és ha ez a zárójel most nem lett volna itt, már meglepődtetek volna. úgyhogy muszáj volt ideírnom). Lényeg a lényeg, iszonyatosan élvezem, hogy újra látom a kedvenceimet, hogy Schlieri megszerezte a 36. vk győzelmét, hogy a norvég női sífutók úgy uralják a mezőnyt, hogy csak nézek, hogy Petter Northug megmutatja, hogy nem csak a hajrákban jó, úgyhogy minden olyan, mint a tündérmesékben. Nem ez nem igaz, de jó látni, hogy ilyen jó eredményeket érnek el, hogy megéri küzdeni, tényleg példaértékű a munkájuk. Ahogy az összes sportolónak, én esküszöm, rettentően felnézek rájuk, mert bennem sosem lenne ennyi kitartás, energia és küzdeni akarás. A tehetség nem elég ,rengeteg alázat és szorgalom kell ahhoz, hogy valaki már huszonegy évesen a harmadik legtöbb világkupa-győzelmet ünneplő síugró legyen, vagy épp a világ legeredményesebb női sífutója. Azt hiszem, nemzetiségtől és sportágtól függetlenül hihetetlenül sok mindent tanulhatunk, és kellene tanulnom tőlük. 
Húú, annyi mindenről tudnék még így hirtelen mesélni (így jár az ember, ha hetekig nem ír blogot, ugye?) de most már eszméletlen késő van, inkább holnap jövök újra, és addigra rendszerezem szétszóródott gondolataim.