Ha egy dolgot kellene megneveznem, amit ki nem állhatok a környezetemben (és most kivételesem teljesen mindegy, hogy ezt mennyire szűk vagy tág értelemben vesszük), az mindenképpen az a rengeteg elvárás lenne, amit már évek óta folyamatosan elém állítanak. Egyik nap, teljesen véletlenül és ártalmatlanul belegondoltam, hogy milyen lenne, ha egyszer nem néznének sokkolt és furcsán fürkésző tekintetek rám, ha véletlenül négyesre írnék meg egy dolgozatot. Ha nem kellene negyedórás szörnyűlkedéseket hallgatnom minden egyes alkalommal, ha hármast írok fizikából, mert mondjuk teljesen hidegen hagy az a tantárgy, sosem értettem hozzá és nem is szeretnék vele a jövőben semmit kezdeni.
És komolyan, egyetlen pillanatra megfordult a fejemben, hogy kieszközölöm, hogy ne sikerüljön a nyelvvizsgám. Hogy beírok random hülyeségeket, nem lesz meg a hatvan százalék, és kész, ennyi volt. Az egyetlen, ami visszatartott, az anyuék harmincezer forintja volt, mert úgy döntöttem, akárhogy is van, ennyi pénzzel nem illik játszani és ezt a csodás tervemet félreteszem valami kevésbé kockázatos és fontos ügyre.De egyébként tökéletes lett volna a történet, mert engem már előre lefárasztott mindenki, aki azzal állította le az egyébként magamhoz képest teljesen visszafogott és finom nyafogásomat, hogy "jajj mit akarsz, úgyis kilencvenöt százalék felett lesz". És, akármennyire hihetetlen, én ezt nem akartam hallani. Nem akartam hallani, mert utálom ha ilyen biztonságérzetet adnak nekem, utálom, hogy ennyire rohadtul megbíznak bennem és a képességeimben, pedig nem kellene. Nem kellene, mert érzéseim szerint sokkal kevesebbet tettem ezért az egész nyelvvizsgáért, mint a legtöbb ember, sokkal kevesebbet, mint a csoportom nagy része, és sokkal kevesebbet, mint amit tennem kellett volna. Igen, ezaz én hibám, de higgyétek el, egészen nehéz úgy rávenni magad a tanulásra, hogy közben mindenki azt nyomatja feléd, hogy "minek tanulsz? úgyis sikerülni fog?" még az egyébként ilyen téren meglehetősen normálisan viselkedő szüleim is ezzel jöttek már a nyelvvizsga előtt egy hónappal, így az eredeti tervem, hogy én majd az utolsó hetekben aztán tényleg belehúzok a készülésbe, viszonylag hamar füstbe ment. És így viszont következett az aggódás és az idegszálaim rongálása. És közben valahol mélyen dolgozott bennem a büszkeség is ezerrel, és tudtam, hogy nagyon csalódott lennék, ha nem sikerülne ez az egész. És igen, hiába próbálom elkerülni, hiába próbálom tagadni, valamilyen szinten az is foglalkoztatott, hogy minél kevesebbszer kapjam meg utána a világ két legutálosabb reakcióját, a már fent is említett "úristen, te nem mentél át?" vagy "úristen, neked csak ennyi meg ennyi százalékos lett a kilencvennyolc helyett?" illetve a "jajj annyira tudtam, hogy kilencvenöt fölött lesz, úristen nagyon durva vagy". Mondjuk ez az utóbbi főleg csak a család részéről borzalmas, a tőlem elájuló nagyszülőktől mentsen meg mindenkit az ég. Mert engem zavar. Ahogy idősebb leszek, egyre jobban. Mindkét verzió. Mindegy, a vizsga lezajlott, nem részletezném, mert már így is mindenkinek az agyára mentem vele, a szóbelit követő pár napon megérkezett a depresszió, és úgy éreztem, borzalmasan sikeredett minden. Nem attól féltem, hogy nem lesz meg a vizsga, inkább csak attól, hogy épp hogy átcsusszanok majd hatvanegy százalékkal. És tudjátok, ebben a pár napban még jobban gyűlöltem ezt az egész szituációt, amit magam köré teremtettem. Hogy sokan már akkor jöttek volna a hülyeségeikkel, ha mondjuk egy erős nyolcvan százalékot megírok. Arról meg ne is beszéljünk, hogy abból mekkora "botrány" lett volna, ha bejelentem a hatvanpár százalékot. Hogy miért? Erre én keresem leginkább a magyarázatot, de egyszerűen nem találom. Nem értem, miért van ez a hülye kényszerképzet a legtöbb ember fejében, hogy nekem itt aztán brillíroznom kell. Hiszen egyrészt elképzelhetetlennek tartom, hogy bármivel is felkészültebben mentem volna oda, mint akárki más, másrészt pedig rossz napjai mindenkinek vannak. De, ha esetleg, talán tehetséges vagy valamiben, ezeket a rossz napokat mintha elfelejtenék az emberek. Bedugnak téged egy skatulyába,és ha egy kicsit is másképp teljesítesz, már a szemedre hányják. És hiába tudod pontosan, hogy nem rosszindulatból teszik (a  többségük legalábbis), de téged mégis roppant módon idegesít. Na mindegy, természetesen érkeztek a merészebbnél merészebb ötletek azzal kapcsolatban, hogy mégis merre hogyan meddig lesznek a pontjaim, és hála a jó égnek, egy kicsit azért sikerült alábbadnom a szintet, viszont annyira nem, hogy az feltétlenül zavaró legyen. Úgyhogy...akár mondhatnám azt is, hogy így terveztem. De igazából csak a sors furcsa fintoráról van szó, aki életében először megmentett mindattól, amitől itt eddig nyafogtam, és ami életemben először lehetőséget adott arra, hogy elkergessem a fejem felől a közeledő viharfelhőket.