Van ez a furcsa helyzetszituáció mostanában, hogy a sorsom akaratom kívül úgy döntött, hogy idén körbe fogom utazni egész Európát. Az egész teljesen ártatlanul kezdődött, én összesen annyit terveztem a 2012es évre, hogy valahogy levonatozok Innsbruckba, megnézni a síugrósáncokat. Ahogy most állnak a dolgok, körülbelül minden utazással kapcsolatos álmom megvalósul ezen az egyen kívül, pedig tényleg nem ez volt a cél.  Lényeg a lényeg, hogy ma este teljes harci díszben, bőröndrengetegekkel és eszméletlenül dübörgő szívvel elindulok, hogy pár osztálytársammal meghódítsam Brüsszelt, Londont és Párizst, és a hónap végéig haza se jöjjek. Még sosem jártam arrafelé, amerre most igyekszünk, pedig London elég erősen az a hely, ahol hosszabb távon is el tudnám képzelni a fiatalságom, úgyhogy eszméletlenül kiváncsi vagyok, hogy mit hoz majd nekem ez a több mint egy hét. Amellett persze, hogy valamennyire féltem is saját magam, nem szeretnék eltévedni, belekeveredni valami hülyeségbe, elveszteni valami fontosat, és még vagy ezer hasonló dolog van, amin jártathatnám az agyam, például, hogy milyen családhoz kerülünk, hogy hányszor kell majd újraélesztenem a végtagjaimat és fenekemet a buszos utazás során, és hogy tulajdonképpen hogyan tudok majd alkalmazkodni ezekhez az eddig ismeretlen helyzetekhez, de egyelőre még sokkal nagyobb hangsúlyt kap a gondolataimban az a rész, hogy úristen eljutok Londonba. Londonban leszek. Londonban, Londonban, Londonban. Bocsánat, még muszéj magamban is tudatosítanom a dolgokat, mert még mindig nem fogtam fel teljesen, hogy mi fog velem történni. Azt hiszem, ezt majd csak ott tudom teljesen realizálni. És hogy mit remélek ettől az utazástól? Igazából fogalmam sincs. Nekem már az a tudat bőven sok lesz, hogy jártam Londonban, láttam a telefonfülkéket, a piros buszokat, a Big Bent, a London Eye-t, a Parlamentet, beléptem pár percre egy CD-boltba, vásároltam az Oxford Streeten-és egyszerűen ott voltam, és láttam, milyen a londoni élet. Brüsszel és Párizs meg már tényleg csak tejszínhabok a kakaó tetején, mindkét város sokáig az abszolút kedvenceim közé tartozott, most már ugyan nem rajongok értük annyira, de még így is elképesztő, hogy oda is el tudok jutni. Április 30ig tehát nem fogtok rólam túl sokat hallani, bár úgy tervezem, hogy twitteren valamilyen szinten követhető lesz majd, hogy épp merre járok, de a blogolásra sajnos semmiképp sem marad majd időm. Szóval érzékeny és könnyes búcsút veszek tőletek hétfőig. Ha visszajöttem, ígérem, megpróbálok minden izgalmas dologról és gyönyörűségről beszámolni, viszonylag gyorsan, mert egy héttel később már utazok is tovább Németországba, Potsdamba. Hogy oda hogy keveredek majd? Ez egy hosszabb történet, igyekszem majd azt is elmesélni. Aztán amíg visszaérek....ha bárki úgy érezné, hogy hiányzik neki az a sok hülyeség, amit én sugárzok ki magamból, úgy érzi furcsán normálisak lettek a hétköznapjai, vagy csak szimplán eszébe jutottam, az nyugodtan a tudomásomra hozhatja ezt a már fent említett régijóbarát twitteren, tumblin, facebookon (amennyiben annyira szerencsétlen, hogy ott is az ismerősömnek tudja magát), vagy akárhol, ahol erre helyet talál, mert you know...néha csak jó úgy érezni, hogy egy ici-picit (nem nagyon, csak épphogy) hiányzol valakinek. Oder nicht. Na mindegy. Nekem mindenki eszméletlenül hiányozni fog, ezt már most látom előre. Tuti, hogy minden apróságról itthoni emberkék fognak beugrani a gondolataim közé, épp ezért viszek fényképezőgépet, és ígérem, utána mindenki megkapja a saját "fannigondoltrád" csomagját. Egyébként meg...vicces, hogy én mondom, de vigyázzatok magatokra, legyetek rosszak, és egyetek sok csokit. Majd jövök.