Az már aztán a szánalmasság-felhőkarcoló legeslegteteje, ahova még a lift sem tud felvinni, és lépcsőznöd kell végtelennek tűnő perceken keresztül, szóval ott valahol a hatszázadik emelet körül van, amikor már attól érzed rosszul magad, hogy túl jól vagy. Oké, ez most életem eddig legparadoxonabb élménye és gondolata, de lassan már tényleg nem bírom elviselni, hogy nem tudom magam miért marcangolni. Na nem azért, mert annyira elkápráztatóan tökéletes lennék, nem, erről szó sincs. Sokkal inkább ott kezdődnek életem problémái, hogy az eddigi apró hibákat, félrecsúszásokat, gikszereket, szóval mindazt, ami miatt általában a padlón kötöttem ki zokogva, ezeket mostanában teljesen másképp fogom fel. És... én sem igazán tudom megmagyarázni, mi folyik most bennem, ezt teljes mértékben tulajdoníthatjuk az életkoromnak. Mindenesetre megváltoztam, de mintha egy részem nem akarná elfogadni ezeket a változásokat. Mintha sikoltozna azért a régi fanniért, aki folyamatosan úgy érezte, hogy senkinek nem kell, aki csak visszautasításokkal találkozott az életben, akinek azért is harcolnia kellett, hogy egy kicsit is figyeljenek rá, aki úgy érezte, elveszik a tömegben, és ha holnaptól Ausztrália közepén ébredne fel, az sem tűnne fel senkinek, mert annyira jelentéktelen és annyira nem érdekel senkit. És ezeket olyan szinten jó volt elsírni valakinek, bárkinek, akárkinek. Jó volt, és meglehetősen kényelmes, azt mondani, hogy az emberek gonoszak, hogy hiába kiabálok, elnéznek mellettem, hogy semmibe vesznek, etc. etc. Elképesztően megnyugtató volt emiatt sírni egyet, és visszasüppedni a jól megszokott életembe, a jól megszokott emberek közé, és újra az lenni, aki azt hittem, hogy lenni akarok. Küzdöttem, harcoltam, hogy valamilyen legyek, és közben semmilyen sem lettem. Ezt persze akkor még nem láttam ennyire tisztán, sőt, ezer százalékig biztos voltam abban, hogy jó úton haladok. 
Nem tudnám pontosan megfogni azt az egy pillanatot, amikor átfordultak a dolgok, de tény ami tény, most már teljesen másképp nézek a világra és saját magamra is. Rájöttem és megtanultam, hogy amire nekem igazából szükségem van, az a figyelem. Nem egyedi eset, de én különösen rászorulok arra, hogy valakit érdekeljek. Hogy valaki meghallgasson, hogy valakivel beszéljek akár a legjelentéktelenebb apróságról is. Egyszerűen szükségem van arra az érzésre, hogy van valaki mellettem. Nem azért, hogy megmutogathassam, hogy "jajj nézd, ezt meg ezt írtam vagy rajzoltam", nem is azért, hogy elmesélhessem életem nagy sztorijait, csak egyszerűen a tudatra, arra a megfoghatatlan biztonságra, hogy valaki ott van mögöttem, mellettem, előttem. De nagy okosan addig is eljutottam, hogy a figyelmet nem lehet csak úgy, pikk-pakk megkapni. Hanem igenis tenni kell azért, hogy megkapd azt a figyelem-adagot, amire szükséged van. És, bár régi, attól a közmondás, miszerint amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten, még mindig igaz. Úgyhogy nagy bölcsességemben elhatároztam, hogy megpróbálok egy ici-picit jobban odafigyelni az emberekre, csak nem lehetetlen feladat ez. Mert sok emberrel együtt én is abba a hibába estem az évek során, hogy bár egyre jobban-és jobban igényeltem az odafigyelést és a megértést, a másik oldalról egyre inkább magamba zárkóztam, és egyre kevesebb mindent engedtem magamhoz közel, így természetesen azért sem tepertem túlzottan, hogy mindenkire figyeljek... közben pedig belém költözött az a kettősség is, hogy úgy éreztem, nincs szükség az általam nyújtott, vagy adott odafigyelésre. Mintha senkinek nem kellenék, és higgyetek nekem, mocskosul sz*r érzés. De.. ahogy jobban belegondoltam, már megint csak én mutattam a görbe tükröt, hogy kialakuljon az ördögi kör, mert, mint azt már fent említettem, nem törtem magam túlzottan, hogy megköszönjem azt a sok odafigyelést, amit kaptam. Mert akármennyire hisztizek és nyafogok azon, hogy senkit nem érdeklek és senki nem figyel rám, azért titkon belül érzem, hogy ez nincs így. És pontosan ez ami megváltozott. Ez a kis kapcsoló váltott másik üzemmódba. Egy kicsit jobban megtanultam elfogadni magam, hogy ti is el tudjatok fogadni. Akármilyen furcsa és hihetetlen, a tinimagazinok sem hazudnak mindig, és ezzel az agyonrágott "ha nem fogadod el saját magadat, senki más sem fog elfogadni" témával tényleg beletrafáltak a céltábla közepébe. Szóval jelen pillanatban azon ügyködöm, hogy rákerüljek a helyes útra, és ha nehéz is, ha tele van emelkedővel és buktatókkal, ha évek óta nem kátyúzták, vagy ha épp negyven fokban magassarkúban kell rajta tipegnem, akkor is menjek, és menjek, és meg ne próbáljak visszafordulni. És hogy sikerülni fog-e? Ez egyrészt rajtam múlik... úgy kilencven százalékban. A maradék tízet pedig meghagyom az emberiségnek, hátha meghatom a szívüket, és segítenek. Elvégre a nagy naívságommal még bízhatok abban, hogy másokban túlteng a jóindulat.