Mert hiába a sok tervezés és ígéret, viszonylag nehéz úgy megszervezni a nyári szünetemet, hogy soha, egy pillanatra se érjen utol az unalom. Bár tömérdek ember megígérte, hogy igen, majd a nyáron, amikor mindenkinek szabadideje lesz, na majd akkor találkozunk, egyáltalán nem egyszerű ezeket a találkákat leszervezni. Állandóan különböző falakba ütközünk, és mivel tudomásom szerint nem buldózernek születtünk, viszonylag nehezen sikerül csak ezeket az akadályokat kikerülnünk. Az első, és a legfontosabb probléma természetesen az idő. Június tizenötödikén még mindannyian úgy hagyjuk el a sulit, hogy bár titkon sejtjük, hogy ez a két és fél hónap egy boeing nemtudomhányas sebességével fog elszáguldani mellettünk, nagyrészt abba a tévhitbe kergetjük magunkat, hogy rengeteg időnk van arra, hogy minden megígért találkozónak, mozinak és bulinak helyet találjunk szeptember elejéig. A napok pedig természetesen csak úgy repülnek, a júniusból megmaradt két hetünk alatt még megpróbálunk regenerálódni, és rápihenni a mozgalmasnak ígérkező szünetünkre, és egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy máris a júliusba csöppentünk. Ilyenkor már a kétségbeesés kezdetleges állapotába érkezünk, mert eszünkbe jut, hogy a családi nyaralás legalább másfél hetet ellop majd a két hónapunkból, hogy még a nagyszülőknek is megígértük, hogy Augusztusban pár napot velük töltünk, a nyári tábor szintén igényel egy hetet, szünetünk utolsó pár napján pedig már nyílván nem sok időnk marad majd arra, hogy kávézgatni vagy fagyizni járjunk. Így a legoptimálisabb számításaink szerint is csak egy hónap marad arra, hogy minden kedvelt ismerősünkkel töltsünk egy kis időt. Kivéve persze, ha egy véletlen folytán két hétre nyári munkát is találunk. Na, ebben az esetben aztán tényleg kezdhetünk megijedni, mert a fennmaradó két hét – na jó, ha nagyon jól megszervezünk mindent, ha a nagyszülőkre csak pár napot szánunk, és szünet utolsó hetéből is áldozunk egy kicsit, akkor három – nagyon szűkös időkeret. Főleg, ha számításba vesszük, hogy partnereink – vegyük egy kalap alá a barátnőket, szobatársakat, ismerősöket és mindenkit, aki felkerült a nyári bakancslistánkra – szintén nem bővelkednek a szabadidőkben, és sajnos nagyon gyakran becsúszik a számításainkba egy-két olyan szösszenet, hogy például Jancsikáék pont abban a két hétben utaznak el a családdal a Balatonra, amikor te két hónap után találkoznál vele, és hogy Marikának pont arra a hétvégére esik a tánctábora, mikor szülinapi partit tartanátok az egyik kedvelt szórakozóhelyen. Az idő pedig egyre csak szalad, a találkák későbbi időpontokra halasztódnak, vagy ami még rosszabb, függő állapotban maradnak, ebben a kiszámíthatatlan és idegesítő „majd még meglátjuk, majd csak lesz valahogy” fázisban.  A vicces – Vicces? – az egészben pont az, hogy mind a ketten nagyon jól tudjuk, hogy ebből az esetek kilencvenkilenc százalékában az lesz, hogy amikor szeptemberben újra összefutunk valahol, megállapítjuk, hogy ismételten nem sikerült találkoznunk a nyáron, hogy milyen hihetetlenül elrepült a vakáció, de még előttünk az élet, és különben is, nemsokára itt az őszi szünet, akkor biztosan mindkettőnknek lesz szabad időpontja. Amikor – micsoda csoda – ismételten nem történik majd semmi, de ez egy másik sztori. A lényeg, hogy ott állsz majd augusztus legvégén, próbálod végiggondolni, mi minden történt a nyáron, és bár rengeteg emlék eszedbe jut majd, és úgy érzed, rengeteg minden történt veled az elmúlt pár hónapban, ott marad benned az üresség, érzed, hogy a tervezett programjaid viszonylag nagy részét nem sikerült besűrítened ezekbe a hetekbe, és már megint nem volt elég időd arra, hogy mindenkivel találkozhass. És a hiányérzet egyre jobban beléd ivódik, elhalványulnak azok a képek, amelyekben valamelyik tengerparton koktéloztál a családoddal, amelyikben az unokatesóiddal valamelyik nyári kasszasiker filmet nézitek a moziban, amikor a legjobb barátnőid átugranak hozzád egy csajos hétvégére, és egyre élénkebben virít előtted, hogy Jancsikával tényleg elmaradt a közös fagyizás, és hogy a szülinap sem volt igazi Marika nélkül, arról meg ne is beszéljünk, hogy Pistikét egy az egyben elfelejtetted, pedig neki is megígértél egy röplabdameccset még júniusban.  Csalódott leszel, és mérges. Mérges, és rettentően rossz érzéssel tölt el, hogy senkit nem tudsz emiatt hibáztatni, csak az időt. Az időt, ami nem, még a júniusban oly hosszúnak gondolt nyári szünetben sem elég arra, amit elterveztél… De mielőtt még túlzottan belemerülnél az önsajnálatba, és az idő gyűlölésébe – ez a kettő egyébként viszonylag sok energiát vesz igénybe ahhoz képest, hogy az ágyadban feküdve is tökéletesen, mindenfajta megerőltetés nélkül tudod végezni – már túljutsz a következő évnyitón, belefeledkezel a tanórákba, a délutáni edzésekbe és az esti beszélgetésekbe a szobatársaiddal, és azon kapod magad, hogy újra a nyarat várod, a hosszú nyarat, amikor most már tényleg mindenre időd lesz.