Hivatalosan már csütörtök este írhattam volna arról, hogy mi történt velem az elmúlt két hétben, de fogalmazzunk úgy, hogy az azóta eltelt pár napot arra használtam, hogy regenerálódjak, kipihenjem magam, és visszasüppedjek a szokásos nyári életembe. Tehát, bár ezt szerintem már mindenki hallotta tőlem legalább egyszer, de inkább sokszor - dolgozni voltam. Ez volt életem első diákmunkája, így természetesen elképzelésem sem volt, mit várjak ettől a két héttől, izgultam is előtte, ahogy azt tőlem elvárható, de így utólag annyit mindenképp elmondhatok, hogy megérte beneveznem erre a két hétre. A történet, hogy hogyan jutottam ehhez a munkához, eszméletlenül kiábrándító: apukám viszonylag jó pozícióban dolgozik az egyik bankintézetnél, és az ő ajánlatára vettek fel gyakornoknak az egyik közeli bankfiókba. Senkit nem kellett tehát lenyűgöznöm egy fantasztikus önéletrajzzal, vagy elbeszélgetéssel, vagy akármivel. S bár elkeserítőnek és igazságtalannak tartom, hogy nagyjából csak így lehet normális diákmunkához jutni, elfogadtam az ajánlatot, mert nagyon szerettem volna már kipróbálni magam a nagybetűs munka világában. Mielőtt bekerültem volna a mókuskerékbe, nem is igazán tudtam, mi lesz a feladatom. Persze, sejtettem, hogy rengeteg papírmunka vár rám, de még apu sem tudta megfogalmazni, hogy ez egészen konkrétan mit takar. 

Magáról a munkáról. Amikor ténylegesen kellett valamit csinálnom, azt egyszerűen imádtam. Gyerekkorom óta vonzott az irodai világnak ez a monoton része, a névsorba rendezés, a tűzőgépezés, a fénymásolás, és hasonló - mások által a halálba kívánt- apróság. Hogy miket csináltam egészen pontosan? Iratokat soroltam be, nyomtatványokat nyomtattam, fénymásoltam, és állítottam össze belőlük kis csoportokat, kinyomtattam kb. 350 levelet, ezeket borítékba tettem, megcímeztem, és lepecsételtem. Iratokat tettem nagy mappákba, és helyeztem el őket a fenti szekrényekben, megszűnt bankszámlákat iktattam ki, bírálati lapokat szerkesztettem word-ben, leltártáblázatokat készítettem, kétszázas csomag átutalásokat szedtem szét ötvenesével, mappákat rendeztem el, egyszóval minden olyan apróságot, amit négyévesen a világ legizgalmasabb munkájának tartottam. De ezzel nem is volt probléma. Jajj, majd elfelejtettem, kétszer pénzt is kellett számolnom, szerintem mondanom sem kell, hogy azt élveztem a legjobban. Mindegy. 

Az egyetlen gondom azzal akadt, hogy rettentően sok volt az az időszak, amikor egyszerűen semmi dolgom nem akadt, mert már mindent megcsináltam, amit aznapra terveztek nekem. Jó, ha nem éreztem volna bunkóságnak, tulajdonképpen elővehettem volna egy könyvet és olvasgathattam volna, vagy épp bedughattam volna a fülhallgatómat, de egyszerűen szégyelltem volna magam emiatt. Oké, a két fiók közül az egyikben - ahol szerencsére csak két napot voltam - kb. rámparancsoltak, hogy ne csak üljek, hanem internetezzek nyugodtan, de már ez is olyan szintű lelkiismeretfurdalást okozott, hogy csak na. Néha már azon gondolkodtam, hogy végigszámolom hány órán keresztül nem csináltam semmit, és azt a pénzt visszaküldöm a banknak. Csütörtök este is valahol itt tarthattam a gondolataimban, amikor aput felhívták, hogy pénteken már tulajdonképpen be sem kellene mennem, mert tényleg mindent megcsináltam, amit kellett, úgyhogy maradjak csak itthon, majd ők kifizetik. Na itt már tényleg nem tudtam, hova rohanjak, úgyhogy el is határoztam, hogy ha mást nem, hát ezt az utolsó napi pénzt csak ajándékokra fogom költeni, és nem magamra. Mert rosszul érezném magam, nagyon. 

Óó, és magáról a munka környezetéről. Annyira furcsa volt kiszakadni az iskolai kötelezettségekből. Nézzetek teljes idiótának, de két hét alatt sem sikerült hozzászoknom, hogy akkor megyek ki a mosdóba vagy főzök magamnak egy kávét, amikor csak szeretnék, és senki nem szól meg érte. Ez mindenképp pozitívum, viszont a sok bájmosolytól és jópofizástól már három nap után is hányhatnékom volt. El nem tudom képzelni, hogy én ezt egész életemben végig tudjam csinálni. Pedig a "kollegáim" (olyan furcsa így hívni őket) tényleg nagyon rendesek voltak, a főnököm meg egy darab tündér volt, folyton haza akart küldeni, meg sétálni,. meg ide meg oda, és mindent úgy köszönt meg, mintha a világ legnagyobb szívességét tettem volna meg neki. De furcsa dolgo nagyon ez a munkatársak közötti viszony, meg minden, és nekem biztosan később is időbe fog telni, hogy ezt megszokjam.

Ami biztos, hogy ez a két hét meghatározó élmény marad az életemben, és egyáltalán nem bántam meg, hogy elmentem. Ha pedig majd a hó elején már a fizetésem is a kezemben tarthatom... Na onnan meg már tényleg semmi nem állíthat meg.   És bár a magam módján élveztem ezt a pár napot, engedjétek meg, hogy örüljek annak, hogy már vége van, és visszatért a nagy nyári SZABADSÁG (: