Már nem bocsátkozom felesleges ígéretekbe, amiket úgyem tartok be, úgyhogy... mindenki vigyázzon magára, mert mostanában túlteng bennem a fangirl-én, és ezt szeretem nyílvánosságra is hozni. Ezért szeretnék írni egy kicsit a tegnapi X Factorról, és arról, hogy miért éppen Nagy-Britannia, ha a tehetségkutatókról van szó. 
Jelen pillanatban négy X Factoros műsort követek figyelemmel, de ebből szerintem lassan de biztosan az amerikait kihúzhatjuk. A  döntőkre majd odafigyelek, meg lehet, akkor választok kedvencet, de az ottani szisztéma és főleg a zsűri egyelőre nem hozott lázba. Az ausztrálok verziója már sokkal érdekesebb, ott sikerült két-három kedvencet kiválasztanom, és az adásokat mindig visszanézem youtube-on, de ennél messzebb még nem merészkedtem. A magyar természetesen adott, ha nincs jobb dolgom szombat esténként, akkor végignézem, leginkább Oláh Gergő miatt, de ami nálam most már harmadik éve viszi a prímet, az a brit változat. Egyszerűen elmondani sem tudom, mennyire megszerettem a showt, és hiába mondják sokan, hogy megrendezett és bugyuta az egész, egy valami nem változik: A tehetségek, akik bekerülnek, és évről évre hoznak az életembe valamilyen csodát. Ahogy mondjuk két éve Aiden Grimshaw előállt a Mad World-del, Cher Lloyd a Stay-jel (remélem mondanom sem kell, mennyivel volt jobb, mint a Like féle tegnapi borzalom), vagy amennyire tavaly meglepett Janet a Your Songgal és a Fix You-val, Amelia Lily az E.T.-vel és a Little Mix a Don't let go-val. Minden egyes adásban találok legalább egy olyan dalt, amiért azt mondom, hogy érdemes volt néznem, és minden évadban találok olyan MŰVÉSZEKET, akiket nemcsak a hangjuk miatt szeretek meg, hanem azért is, mert olyan ügyesen nyúlnak a dalokhoz és olyan feldolgozásokat húznak elő a zsebükből, amiket tényleg értékelni lehet és kell is. Az egész teljesen más dimenzióban van a magyarhoz képest, de aki ezt eddig még nem próbálta, annak szerintem nehéz lenne elmagyarázni. Tegnap az egyik legkevésbé szeretett témám volt terítéken az angoloknál: A Club Classics, azaz az olyan táncslágerek, amik elméletben egyáltalán nem passzolnak hozzám. Ehhez képest a tegnapi verseny fantasztikus volt, egyszerűen teljesen elbűvöltek az előadások, épp ezért nem hagyhattam szó nélkül a témát. 
A show Chris Maloney-val kezdődött, aki nem tartozik a kedvenceim közé, és ezt a tegnapi dal sem változtatta meg. Hihetetlen hangja van, de semmi több, a személyisége számomra nem elég ahhoz, hogy komolyabban odafigyeljek rá és arra, amit csinál. Gary meg fog bolondulni, de esélyesnek látom, hogy ismételten az öregek közül párbajozzon valaki. Az MK1 már múlt héten sem nyújtotta a maximumot, ezért érdekelt mivel állnak elő. A duó Charlieból, egy tündéri énekes lányból, és egy rapper srácból áll, de ők is kicsit más emeleten vannak, mint a magyar X PJZ-je. Tegnap sem volt akkora durranás a dal, viszont még mindig nagyon egyedinek és stílusosnak tartom őket, úgyhogy még tartanám a helyüket. Jahmene személyiségét szerintem nagyon nehéz lenne nem szeretni, így hiába is idegesítenek néha az embertelenül magas hangjai, imádom a srácot, és nagyon tehetséges. Nyugalom, mindjárt beindulnak a dolgok, lassan a ténylegesen nagyon jó dalok következnek. ELőtte még itt van nekünk Jade Ellis, akit igazából valószínűleg hamarosan megunok majd, mert szerintem elég egysíkú a dalválasztása, és megpróbálhatna más műfajok felé is elmozogni, viszont nagyon imádnivaló hangszíne van. Ami viszont Jade után következett, az maga volt a nagy betűs CSODA. Sosem hittem abban, hogy szarból nem lehet várat építeni, és ebben csak megerősített James Arthur, ugyanis olyan feldolgozást készített az LMFAO Sexy and I know it-jából egy gitárral, hogy csak így néztem. Jamesnek nem elég, hogy brutálisan jó hangja van. egyszerűen olyan személyiség, alkotókészség, kreativitás, stílus és egyéniség szorult belé, hogy öröm hallgatni, bármit énekel, de nálam speciel ez a tegnapi dal volt a csúcs. Már majdnem elhittem, hogy a sexy and i know it egy jó dal, úgyhogy ha mást nem is, ezt mindenképp hallgassátok meg.  ITTITTITT  A One Direction sikere óta valahogy felbátorodtak a fiúbandák országszerte, és az x factoros zsűrik is meglátták, mekkora lehetőség van a csapatokban, így most már egyre másra bukkannak fel a tinibálvány-jelöltek, gondoljunk akár az ausztrálokra a The Collective-vel és a What about tonight-tal, vagy az amerikaikra, ahol épp simon cowell mentorálásával próbálják majd a boybandek a 1D sikereit lekörözni. A briteknél sem más a helyzet, itt az idei egyik termés a Union J, akkik viszonylag kacifántos történetét pont az előző posztban írtam le. Azóta már túléltek három döntőt, és nagyon pozitívan csalódtam bennük újra meg újra. Először is, a csapat egyik tagjának, Jayminek FANTASZTIKUS HANGJA van, kicsit sajnálom is, hogy nem szólóban indult, mert komolyan úgyis megállná a helyét. Másrészről pedig sokkal jobban énekelnek csapatként is, mint anno a 1D a verseny ugyanezen szakaszában. Ezért is kár, hogy valószínűleg soha nem lesznek majd annyira sikeresek, mint Harryék. Tegnap a When love takes overrel próbálták lenyűgözni a különbséget, és bár még nyílván van hová fejlődniük, engem meggyőztek, nagyon jók voltak. ITT. Hetedikként Rylan lépett színpadra, aki nem, még mindig nem tud énekelni, viszont elképesztően szórakoztató, és saját maga paródiája a srác. Ő egyébként most JLO és Rihanna egy-egy partislágerét formálta olyan kis rylanesre. A nyolcas sorszám Lucyé lett, akit bár eleinte nagyon szerettem, most már kicsit kezdek unni, mert nekem bőven elég ebből a stílusból kate nash. A titaniumot azért jól összedobta, szerintem hallgathatóbb, mint a guetta-féle eredeti. És... Jött Kye. Kye, aki múlt héten botlott egy kicsit, nem jól jött ki a lépés, ezért hatalmas nyomás nehezedett rá. A Swedish House Maffia Save the world-jével érkezett, így van hasonlítási alapunk a magyar x-hez, ott ugye a spirit formáció hozta ugyanezt. Én egészen kedvelem a spIritet, de legszívesebben leültetném őket, és megnézetném velük, amit Kye csinált, az ugyanis klasszisokkal jobb volt. Ebben a srácban annyi érzékenység van, és mindig megpróbálja a saját képére vágni a dalokat, és egyszerűen imádom, szerintem hatalmas tehetség. Ha érdekel titeket, ITT meghallgathatjátok. Hogy még izgalmasabb legyen minden, ezek után következett az újabb fiúcsapat, a District 3, akik múlt héten egy párbajból jutottak tovább, így talán nekik volt ma a legnehezebb dolguk. Minden elvárásom felülmúlták, a norvég Madcon Begginjét és Chris Brown legújabb slágerét dolgozták össze, és végre megmutatták, hogy nem csak komolyak tudnak lenni. Felszabadultak, és tetszik, hogy nem játsszák el a "most tipikus" fiúbanda-effektust, ami szintén a 1D óta népszerű, tehát ha kell, megmozdulnak, szaltózgatnak és kockákat mutogatnak. És ügyesek, a harmóniáik pedig kincset érnek. ITTITTITT. És hogy felkerüljön az i-re a pont, megjeletn még Ella Henderson is, aki tizenhat éves kora ellenére elképesztően éretten nyúl minden dalhoz, és olyan hangi adottságokkal rendelkezik, amit szerintem évek óta nem láttunk az X Factor, egy valóságos csoda ő is. Tegnap a You've got the love-ot választotta, és ismételten fantasztikusan énekelt, de én ezen már meg sem lepődtem. ITT  
Röviden összefoglalva remek este volt, én sokkal jobban élveztem, mint előtte a magyar műsort. Sokan megkérdezték tőlem, miért nézek én tehetségkutatókat, mikor ott úgyis becsúsznak hamis hangok, miért olyanok a kedvenceim, akik nem mindig tisztán énekelnek. Nagyon egyszerű a válasz: Azért, mert én nem robotokat, gépeket, programokat keresek, hanem EMBEREKET, SZEMÉLYISÉGEKET, MŰVÉSZEKET, ÉNEKESEKET. És ezeket itt a legkönnyebb megtalálni.