Ha egy kicsit is odafigyelt valaki a One Direction eddigi videóikra, könnyen észrevehette, milyen rendszer épült ki a háromperces klipek megjelentetésében már két album után. A recept először nagyon egyszerű, vegyünk egy pörgős, slágeres dalt a tökéetesen bevált Falk-féle szerzőcsapattól, készítsünk hozzá egy nyárias, lehetőleg vízhez köthető, ugrándozós, abszolút hangulatos videót semmilyen különösebb lényeggel vagy mondanivalóval, viszont épp annyi mosollyal és huncutsággal a fiúk arcán, hogy minden lány megegye őket. Második lépésként váklasszunk egy lassabb balladát, vegyük rá az öt srácot, hogy nézzenek szomorúan a kamerába percekig, hogy egy kicsit még jobban csöpögjön minden, és hitessük el a már megszerzett kislányokkal, hogy a hercegük a piros buszon csak rájuk vár. Aztán mire felépítenénk egy újabb tökéletesen nyálas fiúbanda imidzsét, romboljunk le mindent egy harmadik videóval, és mutassuk meg, hogy milyenek is igazából a srácok, hogy az őskor óta őket támogató értelmesebb rajongók elkönyvelhessék: "hát igen, látjátok, pont ezért szeretem őket még mindig". Tegyük még hozzá, hogy ez a harmadik dal általában (mindig) az első kislemez kistestvérének tekinthető, ugyanattól a szerzőcsapattól, és nem épp az aktulis album legminőségibb darabjai, sokkal inkább annyira fülbemászóak és slágeresek, hogy egy idő után akarva-akaratlanul is dúdolni kezded őket. A One Thing klipje pont a mai napon lett egy éves, és bár ott még a 1D-s srácok őrültsége csak kis mértékben mutatkozott meg, a hétfőn megjelent Kiss you-ban mindenre rátettek  egy lapáttal. 
Akinek valamiért kimaradt volna az életéből ez a videó, érdemes azért megnézni. A hangot le is veheti, ahogy már anno. az albumkritikámnál is írtam, a Kiss you messze áll a remekmű jelzőtől, és semmivel sem különb bármilyen másik mostanában divatos popdalocskánál, a klip azonban egy kicsit többet hordoz magában a megszokott és tipikus szépfiús nézéseknél és a medencepartiknál. Először is mondjuk nem árt, ha minimális szinten képben van az ember nagyon klasszikus amerikai csodafilmekkel, mert az azonnal és elég erősen szembetűnű Jailhouse utalásokon kívül a többi-többi kis jelenet is karakteres forrásokból táplálkozik. A srácok egyébként elég érdekesen nyilatkoztak a videóról, Zayn szerint ez az első olyan munkájuk, ami mögött egy teljes koncepció, ötletsorozat áll, és közben mégis sikerült végigszórakozniuk a forgatást, Louis viszont tömény őrültségként jellemezte ezt a három percet. De mi is történik valójában?
Ez az idióta fogta magát, összeválogatott pár teljesen jellegzetes, már-már közhelyes és klisés ( mielőtt bárki megsértődne, nem a jailhouse-ra gondolok, de, de... volt ott azért más is) film- és zenetörténeti elemet és teljesen a sajátjukra formálva, néhol ironikusan, néhol csak szimplán viccesen elbohóckodott rajtuk egy zöld vászon előtt. A felvett jelenetek, azért lássuk be, a legtöbb embert nevetésre késztetik, és ahogy az interneten megjelenő hivatalos kritikákat olvasgatom, a retro hullám még az idősebb, szőrösszívű és kegyetlen kritikusokat is meglágyította. De miért is? 
Szerintem  a válasz meglehetősen egyszerű. Mi történik egy fiúcsapattal, ha hirtelen a középpontba kerül és tinilányok millió őrülnek meg értük? Hiába tiltakoznának ellene minden erejükkel, akkor is az összehasonlítások kereszttüzébe kerülnek, több oldalról is. Egyrészt a rajongók pakolnak rájuk felesleges terheket azzal, hogy akármilyen múltbéli nagyon sikeres csapathoz hasonlítják ( itt ugye a beatlestől kezdve a take thatig már mindenről hallhattunk). A másik oldalról viszont, az előbb említettnél sokkal erőteljesebben megjelenik az utálkozók és elégedetlenek morgása arról, hogy ők mennyire értéktelen senkik, hogy soha senkihez nem fognak felérni, és különben is, mindig mindenkit csak koppintanak. Józan ésszel nézve persze mindkét oldal kijelentései teljesen szükségtelenek, és feleslegesek, és ezt szerintem a fiúk érzik legjobban, Sokszor elmondtam már, nem győzöm ismételgetni magam, hogy akármennyire kényelmes lenne elfogadni a tényt, hogy a One Direction öt üresfejű bábuból áll, akik buták és nincs zenei ízlésük, egyáltalán nem erről van szó, és ha a menedzsment szorosan fogja is őket, azért megtalálják a maguk módját, hogy egy kicsit megmutassák, milyennek látják ők a saját helyzetüket és mit szeretnének átadni a közönségnek. Na, ezeknek a kiskapuknak az egyik szép példája a Kiss you.
Mert amit kapunk tőlük, az hárompercnyi önfeledt szórakozás, meg persze hihetetlen mértékű irónia és önirónia. Igen, egy friss tinicsapat vagyunk, a nagyok és okosak szerint úgysem tudunk mást, csak félmeztelenül vonaglani a kamerák előtt, régi számokat és videókat lekoppintani, meg szexin mutatni minden körülmények között. Ezt akarjátok? Ezt kapjátok, csak fogyasztható és nosztalgikus környezetben, csak a hatás kedvéért. 
Ó, és hogy tetőzzük az élvezeteket, premier plánban megmutatjuk azt is, hogy igen, mindez egy zöld fal előtt történt, és mennyi minden kellett ahhoz, hogy úgy nézzen ki, ahogy. Ezt betetézzük azzal, hogy a rajongóinknak kedvezve még a szokásosnál is többet mosolygunk és hülyülünk, és csak hogy a "one direction tagjai buzik" elmélet lelkes híveinek is kedvezzünk, annyit ölelgetjük egymást, amennyit lehet, meg csattanóként meg is pusziljuk a másikat, csak így. Hogy a lúd kövér legyen. 
Tudjátok miért gondolom azt, hogy a Kiss you klasszisokkal veri az összes többi 1D videót, és a fiúk első olyan munkája, amit majdnem mindenkinek szívesen megmutatok anélkül, hogy kínos magyarázkodásba kezdenék azzal kapcsolatban, hogy miért is szeretem? Mert ez a klip mond valamit. Nagyon sokat. És emellett mégsem felejtett el vicces lenni, olyannyira nem, hogy még a fiúkat eltökélten ki nem állható, zenei produktummal nem rendelkező bohócoknak tartó apám is végignevette az egész videót. És ez már jelent valamit.