Szilárd meggyőződésem, hogy minden ember életében vannak olyan filmek, amelyekben bár külső szemlélőként semmi különleges nincs, csak egy átlagos, amerikai másfélórás bolondozás, az adott személynek viszont hatalmas kedvenceivé válnak, és azt veszi észre, hogy lassan minden sort kívülről tud. Na, én is pontosan így jártam a Pitch Perfecttel, amit az elmúlt két hétben legalább ötször megnéztem, és eléggé nagy hatást gyakorolt rám ahhoz, hogy még itt a blogon is megemlékezzek róla. 
Azért nehéz ilyenkor megfogalmazni, hogy miért fogott meg a film, mert én sem értem igazán. Vagyis de, valamilyen szinten tudnék azért rá magyarázatot találni, de lehet jobb is, ha nem keresek. 

Először azért rendesen megijedtem, mert az összefoglalója alapján leginkább egy Glee által inspirált dalolászásnak tűnt az egész, ami nagyon nem az én világom. (Röviden, tömören a problémáim a Gleevel: Összesen ha öt részt láttam belőle, de ez pontosan elég volt ahhoz, hogy annyira elegem legyen a főszereplő csaj viselkedéséből, hogy az egyébként iszonyat édes meleg srác se tudjon rávenni, hogy továbbra is nézzem. A dalok pedig legjobb esetben is csak középszerű feldolgozásnak számítanak, évadonként ha egy vagy két dal van, amit tényleg érdemes végighallgatni. ) Épp ezért akadtak előítéleteim, és semmiképp sem számítottam többre egy szokásos amerikai, cukormázas, egy kicsit romantikus, egy kicsit vígjátékra, de be kell valljam, ennél sokkal többet kaptam. Hogy miben is különbözik a Pitch Perfect mondjuk a megemlített Glee-től, és miért ajánlanám olyanoknak is, akik a sorozatban csalódtak és nem szeretik?
Két nagyon fontos dolog maradt meg bennem. Az első, természetesen a dalok, amik mintha az én tizenhatéves tinédzserlány - énemnek íródtak volna. Tökéletesen beletalálnak az ízlésem egy részébe, és azóta is teljesen rákattantam a feldolgozásokra. Egyrészt imádom azt, ahogy a nyolcvanas és kilencvenes évek klasszikusaihoz ugyanúgy hozzá mertek nyúlni, mint a legmenőbb mai slágerekhez, Másrészt persze engem könnyű elcsábítani a mashupokkal, mert az egyik legnagyobb gyenge pontjaimnak számítanak. Nincs is annál jobb, mikor két amúgy is kedvencemnek számító dalt fognak, és úgy összemixelnek, hogy az eredmény még fantasztikusabb lesz, és ez legjobban természetesen az olyan popdaloknál működik (abba most ne menjünk bele, miért), amiket a Pitch Perfect is kiválasztott magának. De egyik kompozíció sem érne semmit, ha a prezentáció nem lenne elég ütős. Viszont mind a színészek hangja, mind a tánckoreográfiák és egyéb extra elemek annyira jól sikerültek, hogy már csak a zenés részek miatt is megérné megnézné a filmet. 

De ami tényleg különlegessé varázsolta számomra a Pitch Perfectet, az egyértelműen az a sok változatos karakter volt, akiket sikerült ebben a bő másfél órában felvonultatni. Már az maga újdonságnak számít, hogy a főszereplőnek, Beca elérte, hogy ne utáljam meg a történet egyetlen pontján sem, ilyen pedig nálam csak nagyon ritkán fordul elő női karakterek esetében. Az Anna Kendrick által hozott Beca viszont szerethető, vicces, és nem hozza rám a frászt a logikátlan döntéseivel, sőt, valamilyen szinten még azonosulni is tudtam vele. Ahogy a számomra eddig ismeretlen Skylar Astin is jól alakít Jesse szerepében, aki, mint amolyan férfi főszereplő, kellően különleges ahhoz, hogy ne nézd egy átlagos egyetemista fiúnak, kellően idióta, hogy nevetni is tudj rajta, közben kellően romantikus ahhoz, hogy bele tudj szeretni, és pluszban megvan az a bájos mosolya és nézése, aminek segítségével biztos, hogy újonc színészünk is rengeteg új rajangót szerzett világszerte. Akik viszont még Becánál és Jessenél is sokkal szerethetőbbek, azok a mellékszereplők, kórustársak, akik eszméletlenül viccesre lettek kitalálva. Kisebb ódákat zengett mindenki a rebel Wilson által alakított Fat Amyről, aki nemcsak a tumblit hódította meg, hanem azzal az öniróniával, szarkasztikus humorral és eltalált poénokkal szerintem egy kicsit minden túlsúlyos (és nem túlsúlyos) lánynak a példaképévé vált. Én konkrétan már akkor nevettem, amikor feltűnt a jelenetben, mert éreztem, hogy olyan pillanat fog következni, ami után percekig a földön fetrengek majd. De nemcsak ő felejthetetlen az acapellázó lányok közül, találkozhatunk suttogó ázsiai cukisággal, szexmániás bombázóval, de nem maradhatott ki a leszbi karakter sem. Emellett persze ott van nekünk a kórusvezető Aubrey, aki épp csak annyira idegesítő és parancsolgató kórusvezető, hogy egy kicsit a halálba kívánd, de a végére megszeresd, valamint Chloe, aki már csak Brittany Snow alakítása miatt is imádnivaló. 

De az én kedvencemmé egy egyébként teljesen jelentéktelen mellékszereplő vált, amit a mai napig nem értek. Valószínűleg csak a menő hipszterszemüvege miatt szerettem bele (mert anélkül csapnivalóan néz ki, lássuk be), de a szájdobolásával és a rapszólóival együtt az egyértelmű favoritom Donald lett, a fiú akapellacsapat egyik oszolopos tagja, akit nem tudok nem szeretni, és az egész film alatt muszáj rákoncentrálnom. Ezt tulajdonképpen nem is kellett volna elárulnom, teljesen jelentéktelen apróság, és nem is illik az eddig leírtakhoz, de ne haragudjatok, túlságosan megszerettem ahhoz, hogy ne menjek el mellette szó nélkül. 
Persze ezen a két alappilláren kívül még rengeteg apróság megragadta a figyelmem, és segített abban, hogy teljesen beleszeressek a Pitch Perfectbe. Nem, nem  mondom azt, hogy egy elképesztően egyedülálló, különleges és elgondolkodtató film, de nem is ez volt a cél. A Pitch Perfect szórakoztat, megnevettet, másfél óráig elfelejthetem minden problémát, és koncentrálhatok egy kicsit erre a pár fiatalra, akiknek egyetlen szenvedélyük az ének. Hétvégi unaloműzőnek, iskola utáni stresszoldónak, vagy csak szimpla jókedv-filmnek bármikor tökéletesen megfelel, és saját kategóriájában szerintem az elmúlt pár év egyik legjobb alkotása.