Eljutottam addig, hogy én lettem a saját történetem mártíra és hőse, és ez olyan szintű megelégedéssel töltött el az elmúlt pár órában, hogy a szokásosnál gyorsabban és kevesebb hibával sikerült kifestenem a bal kezem körmeit is. Amit az elmúlt pár hétben véghezvittem, anélkül, hogy ájultan essek össze délutánonként, és instant egyes dolgozatokat írjak a legkülönbözőbb tantárgyakból, az a rengeteg filozofikus elmélkedés, véleménykifejtés és filmelemzés után végre megérdemelhetne egy külön posztot is. 

A március szeret velem olyat játszani, hogy az összes programomat és kötelességemet egyetlen, rövid periódusra, általában egy hétre pakolja össze, hogy még véletlenül sem lélegezhessek fel a tél végén, és számolhassak azzal a lehetőséggel, hogy nekem is jut egy kis pihenőidő. Így sikerült az idei évre egyetlen hétre kerülnie a németországi cserediákom látogatásának, a magyar színjátszós fesztiválnak és az ottani fellépésnek, egy németszínjátszós előadásnak és egy brno-i hétvégi programnak. Említésre sem méltó, hogy mindkét színjátszócsoportban rengeteg próba és szövegtanulás biztosítja azt, hogy ne unatkozzak délutánonként, és ha még ez nem lenne elég, április közepén csalogat engem egy felsőfokú német nyelvvizsga is. Sőt, fokozom a téteket, valamilyen fatális tévedés és véletlenek sorozata miatt sikerült továbbjutnom a német OKTV-n, így most már az országos döntő következik április elején. Mondanom sem kell, hogy egyáltalán nem érzem magam felkészültnek rá, és a német tanárnőm elég magas elvárásai miatt a legtöbb napomba bele kell paszíroznom azt is, hogy erre készüljek különböző cikkekkel és nyelvtani gyakorlatokkal. 

Összefoglalva, lassan arra sincs időm, hogy esténként leüljek egy kicsit, és zenét hallgassak, megnézzek pár sorozatrészt, vagy épp olvashassak valamit a közben kilométeres hosszúságúra dagadt bakancslistámról. Persze, minden szép, minden jó, és minden tökéletes, és nincs okom a panaszra, de, de, de... 

Annyira jó lenne néha, ha nem rakódna rám ennyi elvárás egyszere. Ha nem kellene holnap hőemelkedéssel egész napos színjátszópróbára mennem, csak azért, mert " kevesebb mint egy hónap és fellépünk, senki sem hiányozhat a próbákról" Ha nem kellene minden szabad pillanatomban azon gondolkodnom, hogy mit felejtettem el, melyik nyavalyás témazáróra nem tanultam még, melyik három oldalas németleckémet nem írtam még meg, és melyik darabhoz melyik kelléket és jelmezt nem szereztem még be. És a legbosszantóbb az egész történetben, hogy minden oldal minden képviselője azt hiszi, nekem csak az ő irányukban vannak kötelezettségeim, és az az alapvető elgondolásuk, hogy természetesen az ő dolguk számomra a legfontosabb. Egyszerűen képtelenek felfogni, mennyi minden között kellene az energiáimat megosztanom, és nem fogadják el, hogy nem minden gondolatom az ő projektjük körül forog. 

Ó, és szerintem mondanom sem kell, hogy időközben a családban is egyre csak tetőznek a problémák, amikről igazából nem szeretek senkivel sem beszélni, legyen elég annyi, hogy nagyopn nehéz időn megyünk keresztül és nem könnyű a helyzetem lelkiekben. És ez a legnagyobb vicc, hogy még így is nekem kell tartanom a jókedvű, friss, fiatal lány szerepét, és néha ha legbelül kb. összetörök is épp és halálra aggódom magam, akkor is vidám vagyok és mosolygok, és nem, ez most nem olyan apróságokról szól, minthogy kidobott a két hete egy buliban megismert pasim vagy hogy nem férek bele a három évvel ezelőtt vett nadrágomba. 

De ha bárki kérdezné, üzenem, hogy jól vagyok, élvezem tinédzseréveim fennmaradó részét, és minden a legnagyobb rendben van. Mert bár panaszkodni tudnék órákon keresztül, de ha jobban belegondolok, talán tényleg így van. Talán tényleg jól vagyok és talán tényleg minden rendben.