Ahhoz képest, hogy mindenkinek azon sírtam az elmúlt egy hónapban, hogy mennyi dolgom és tanulnivalóm van, azért ide-oda becsempésztem magamnak pár órát, amikor végre folytathattam a filmes önképzésem. A február egyébként még sikeresebb is lett, mint a január, ha jól számolom, tizennégy film jött össze, ami az istenek között is 2 film/nap. Azért természetesen az eloszlás nem teljesen így történt, a hétvégéim teltek általában a filmnézés jegyében, de örülök, hogy legalább ezzel a projekttel sikerült haladnom. Talán nem választottam mindig olyan jól, mint a kezdeti lendület alatt, de még a rossz filmek is megtanítottak valamit: hogy legközelebb mit NE nézzek végig.

@ The Apparition
Ha valaki azzal kezd téged bombázni, hogy jajj, nézzétek meg a jelenést, mert annyira szuperfantasztikus film, egyszerűen kerüld ki és ne vedd figyelembe mit mond, mert ez a filmnek hívott valami az átlagosnál is átlagosabb és rettentően unalmas. Még az a tény sem tudja feldobni, hogy Tom Felton és Luke Pasqualino is mellékvágányon képviselik az idősebbik nemet, még az ő felejthetetlen arcocskájuk sem teszi élvezhetővé ezt a horror/thriller-nek kikiáltott valamit. Annyira borzalmas azért nem volt, de csak nagyon sok pénzért vállalnám be, hogy még egyszer megnézem.

@ Flowers for Algernon
Egy kisebb szívfájdalmam ez a film, mert Daniel Keyes könyve az egyik legnagyobb kedvencem, és legtöbbet forgatott kötetem, és ehhez képest a film ismételten az „egyszer megnéztem, de azért ne kényszerítsetek rá még egyszer” kategóriába esik. Keyes eszméletlenül jól megírt történetét valamiért nem sikerült úgy áthelyezni a filmvászonra, mint én azt szerettem volna, bár a film mentségére legyen szólva, a naplószerű könyveknél ez mindig sokkal nehezebb. A színészi játékkal egyébként különösebb gond nem volt, mégis a végén épphogy csak kipotyogtak a könnyeim, és nem jött rám, az egyébként vár fél órás zokogás. A könyv viszont még mindig az egyik legjobb a világon, úgyhogy ha a film bárkit is rávett már arra, hogy elolvassa a regényt, már megérte elkészíteni.

@ The Matrix
Ne kérdezzétek, miért és hogyan maradt ki az életemből eddig a Mátrix. De igazából nem bántam, mert így már elsőre nagyjából fel tudtam fogni, amit kellett, és nem a tizenkét-tizenhárom éves énem tettetett érettségével és komolyságával álltam neki a trilógiának. Hogy tetszett-e? A válaszom egyértelműen igen. Beszélhetnék sok mindenről, egy a lényeg, a történet és az ötlet zseniális, a szereposztás fantasztikus, a kivitelezés pedig szintén pazarul sikerült. Keanu Reeves eddig csak a szerelmes drámáival lopta be magát a szívembe, de most már mint Neo is bekerült a kedvenc filmes karkatereim közé, a Mátrixnak pedig ténylegesen olyan fontos mondanivalója és elgondolkodtató természete van, hogy napokon keresztül nem hagy nyugodni. Ha egy negatívumot meg kellene említenem, az, furcsa vagy nem furcsa, a rengeteg ilyen kis verekedős, futkosós, golyómegállítós rész lenne, ami filmtörténeti szempontból nyílván rettentően fontos húzás, de engem a történet filozofikus/emberi szála sokkal inkább érdekelt.

@ Valentine’s Day
Aka hogy ültessük át az igazából szerelmet valentin napi környezetbe. Fogták a tökéletesen bevált receptet, összehálóztak egy raklapnyi híresebbnél híresebb sztárt, kikerekítettek pár szerelmi történetet,a szálak pedig, mint azt várhattuk is, rendesen összekeveredtek, de a végére kiderült, hogy mindenki ismer mindenkit. Annyira sablon, annyira tucat, és valamiért még mindig szerethető. Mert teljesen mindegy, milyen környezetbe pakolgatjuk mi bele a jó színészeket, Julia Roberts itt is Julia Roberts marad, ahogy Bradley Coopert és Patrick Dempseyt sem kell féltenünk.  Sőt, a Valentin napban kivételesen még Ashton Kutcher sem idegesített, és az egyetlen, amin nem tudtam magam túltenni az Taylor Swift és Taylor Lautner tiniszerelme volt, ami ugyan természetesen a mai fiatalok paródiájának készült, mégis valamiért olyan érzésem volt, hogy ezeknek tényleg lehettek/vannak ilyen kapcsolataik, és ettől kényszeresen nevetnem kellett minden egyes jelenetüknél. Valentin napra tökéletesen megfelel, tipikus amcsi romkom, de szerethető.

@ Crazy, Stupid Love
* egy fél oldalas monológ arról, hogy Ryan Gosling mekkora sexgod, és hogy tulajdonképpen az is elég lenne nekem, ha másfél órán keresztül az ő arcát bámulhatnám* Viccet félretéve ( nem vicceltem, bármennyire ciki bevallani) az Őrült, dilis szerelemben számomra minden megvan, ami egy tipikus, esti romantikusan nevetős és sírós filmhez kell, és ennél nem is vártam többet tőle. Már csak az Emma Stone – Ryan Gosling páros miatt is érdemes lenne végignézni, de a legszebb az egészben, hogy talán nem is ők viszik a prímet nálam szerethetőségben (na jó, de). Minden fő- és mellékszereplő szerethető a maga módján, és az egész sztori teljesen megehetően van felépítve. Nagy filozófiai kérdéseket és válaszokat ne várjatok, de egy csajos esti programnak tökéletesen megfelel.

@The Prestige
Több helyről is kaptam az ajánlatokat, hogy hát jajj, a Tökéletes trükköt nézzem már meg, annyira jó film. Nekem meg ugye megvan az a rossz szokásom, hogy hallgatok az emberekre, akármiről van szó. Nolan film révén az elvárásaim egyre csak növekedtek, és bár számomra az Eredet szintjét messze nem ütötte meg ez a pár óra, azért érdemes volt megnéznem a  Prestige-t is. Egyrész teljesen lenyűgözött maga a történet felépítése, valamint egy-két filmes elem, és az, ahogy Nolan ismét mesélt nekünk a trükkjeivel. De, de, de… Viszonylag nagyon hamar rájöttem a trükkre, és igazából egy idő után már csak arra vártam, hogy igen, igen, legyünk túl mindenen, derüljön ki a csattanó és bumm. Ennek ellenére azért engem is ért meglepetés a legvégén, hála az égnek. A színészi játékra nem volt panaszom, kicsit talán néha vontatott volt a történet, de ezt leszámítva… Tényleg érdemes végignézni.

@The Matrix: Reloaded
Nem fogom azt mondani, hogy nem volt csalódás ez a film, mert igenis csalódtam benne az első rész után. Hihetetlen mértékben elszaporodtak az akciójelenetek, az össze-vissza fegyveres-autós üldözések, amiknél csak ültem, és számoltam magamban a bárányokat, hogy mikor érünk már a végére. Ha ezeket leszámítjuk, plusz a Neo-Trinity jeleneteket, amik még az első résznél is kevésbé tűntek számomra igazinak és mélynek, akkor viszont a Mátrix mentségére legyen mondva, ugyanúgy elgondolkodtatott, mint az első rész, és nem hagyott nyugodni jó darabig.  A harmadik résztől viszont többen óvtak, mondván az még ennek a köztes résznek a szintjét sem üti, így valószínűnek tartom, hogy a trilógia befejezését jegelem még egy darabig, akármennyire életem szerelme Keanu Reeves.

@Remember me
Kb. a moziba kerülése előkelő helyet foglalt a bakancslistámon az Emlékezz rám, csak aztán, rossz szokásomhoz híven, azaz hogy nem nézek filmeket, mindig elmaradt, hogy ténylegesen időt szakítsak rá. A közszolgálat viszont kivételesen most ténylegesen a javamra volt, mert valamelyik hétvégén műsorra tűzték a filmet, így ha magyar szinkronnal is, de végre én is megérthettem, miért szeretik annyira az emberek a Remember me-t.  És aki nekem ezentúl bármi rosszat mer szólni Robert Pattinsonra, azt fogom, és megverem, és ezt nyugodtan lehet fenyegetésnek venni, még ha soha nem is vettem karate órákat. Szóval Rob karakterét eszméletlenül imádom, és a többi szerep is fnatasztikusan lett felépítve.  Sokan azzal vádolják a filmet, hogy lassú, én kifejezetten szerettem ezt benne, minden szépen be volt vezetve, végre lett hajtva, és láthattuk a következményt, és ez valamiért végig a földön tartott engem.  Pontosan tudtam, hogy a történet végére egy több köbméteresre duzzadt zsepkendőkupacban fogok üldögélni, ami meg is történt, a befejezés egyszerűen fantasztikus, rég láttam olyan filmet, ami ekkora zokogógörcsöt váltott volna ki belőlem, vagy fél órán keresztül csak ültem a tv előtt és nem tudtam magamhoz térni. Fantasztikus, fantasztikus, fantasztikus.

@ The Artist
Nem tudom, láttam-e már ezelőtt életemben egész estés némafilmet, de valószínűleg nem a válasz a kérdésre, így eleeinte nagyon furcsán ért a némafilmes története. Kellett egy jó húsz perc, hogy hozzátudjak ahhoz szokni, hogy hiába szeretném is, ezek a szereplők itt nem fognak megszólalni, és a feliratokból na meg a direkt eltúlzott gesztusokból kell kikövetkeztetnem, mi történik. Szó se róla, elég merész vállalkozás volt a huszonegyedik században előállni egy ilyen filmmel, ami tulajdonképpen nehezen elképzelhető szombat esti filmnek mondjuk az rtl-en, de a maga módján tisztességesen el lett készítve, és még ha hihetetlennek tűnik is, meghozta a kedvem ahhoz, hogy belenézzek egy-két régi némafilmbe. És most már egyáltalán nem csodálkozom azon sem, hogy ennyi díjjal halmozták el A némafilmest.

@The Ides of March
Kiújuló Ryan Gosling mániám eredményeként jutottam el addig, hogy megnézzem a magyarul „ A hatalom árnyékában” futó politikai filmet, ami egyébként témáját tekintve elég közel áll az érdeklődésemhez, mindig is kíváncsi voltam, hogy mi folyik mondjuk teszem azt az amerikai elnökválasztás mögött. A sztoriban talán az a legérdekesebb ( Ryan Gosling arca után salalalalala), hogy nem tudod eldönteni, a film végére ki lesz az igazi győztes, és ki vesztett el igazából mindent. Arra is tökéletesen rámutatnak George Clooney-ék, hogy a politika bizony rohadt mocskos egy világ, és ha egyszer belekerültél, teljességgel lehetetlen, hogy tiszta és becsületes maradj, előbb-utóbb úgyis belekeveredsz a játékokba, mert ezen játékok nélkül győztes sem lehetsz. Aztán, hogy mi az igazi győzelem, azt már mindenki saját magának dönti el.

@Shutter Island
A film tökéletes választásnak látszott, nemcsak  Leo mint emberi lény, és mint életem egyik legmeghatározóbb  színésze miatt, hanem a történet miatt is, ami elmondások, ajánlók és előzetesek alapján pont az én ízlésemre lett szabva. Aztán nagyon hamar bele is szerettem mindenbe, a bajlós hangulatba, az egész filmen végigfutó „úristen, tudom, hogy történni fog valami, de mi lesz az” érzésbe, és igen, rendesen belerángatott engem is minden közepébe a Viharsziget. A legszomorúbb és legcsalódáskeltőbb talán az volt, hogy a lelkem mélyén azért nagyon hamar rájöttem, hogy mi a szituáció, de mint mindig, a legvége azért még egyet csavart nekem mindenen, hogy legyen min gondolkodnom, és ne úgy feküdjek le aludni, hogy nem biztos, hogy megérte ez a pár óra. Összességében azért rohadtul tetszett minden, a szereplőktől elkezdve, a zenéken át, hát, teljesen a hatása alatt voltam mindennek. Csak a hangot nem tudtam elhallgattatni, a fejemben.

@Zodiac
Talán kicsit erős lenne a hónap csalódásának hívnom a Zodiákust, de sajnos tényleg nem azt kaptam tőle, amit szerettem volna. Pedig minden nagyon jól indult, már az elején magával ragadott a sorozatgyilkos története és a szereplők is, Robert Downey Jr. és Jake is kitettek magukért ezerrel, ahogy az egyébként előttem még mindig csak Hulk-ként megjelenő Mark Ruffalo is remek volt, de a filmnek egyszerűen volt egy hatalmas hibája: Elképesztően hosszú volt. A közepe felé már annyira szenvedtem, hogy ötpercenként stoppoltam le a filmet és futottam innivalóért, zsepiért kajáért, ezért-azért. Pedig tényleg, nagyon szép filmes elemek is voltak benne és összességében semmi kivetnivalót nem találtam a sztoriban sem, meg imádom a nyomozós történeteket minden szinten, de akkor is. Furcsa volt, talán ez a legjobb szó a Zodiákusra.

@Insomnia
Nem, nem a 2002-es lebutított, amerikai verzió, amit még ugyan nem láttam, de mindenképpen, hangsúlyozottan az amerikai remake-ek ellen vagyok, kifejezetten ha skandináv filmekről beszélünk. Az Álmatlanság ráadásul egy 1997-es norvég film, és nem is akármilyen! Annyira vészjósló, annyira skandináv, egyszerűen nincsenek rá szavak. Igen, belátom, egy átlag amerikainak nehezen emészthető a film, sőt, még nekem, az egyébként a skandinávok hűvösségéhez hozzászokott norvégmániásnak is egy kicsit megterhelő volt ez a másfél óra tömör hidegség, hűvösség és lehangoltság, de egyszerűen ezt az egész történetet nem tudom Alaszkában elképzelni amcsikkal. Nem, ez a norvég verzió tökéletes. Fantasztikusan mutatja be a bűntudatot, és azt, ahogy ez összekapcsolódik az álmatlansággal. És van néhány jelenet, amit tényleg, még médiaórákon is mutogatni lehetne. Tényleg kár, hogy ennyire nem szentelünk figyelmet a skandináv filmeknek, mert számomra, a tetovált lány után másodszor bebizonyosodott, hogy az északiak igenis tudnak filmeket rendezni. Nem is akárhogy.

@Zoolander
Másfél óra tömör őrültség, erre nincsenek is más szavak. Egyszerre tökéletesen találó, és iszonyatosan idegesítő ez a film, de ami biztos, hogy a nagy, felfuttatott modellek világát  remekül parodizálja. Néha viszont nekem már sok volt, egy-két részlet már az ilyen: Annyira vicces, hogy nem is vicces kategóriába esett, de szó se róla, az a sztárparádé, aki a film kedvéért komplett idiótát csinált magából, engem is elkápráztatott. A legjobban persze,a nyolcvanas évek zenei világa tetszett. A wake me up before you go-tól egészen a frankie goes to hollywood relax-éig minden számot imádtam, meg persze a két főszereplő csodálatosan alakított modelljeit. Zseniális ez a film, engem valamiért talán a diszkópatkányokra emlékeztetett, az is ilyen „egyszerre nagyon jó és bűnrossz”.

*a gifek most a bővebben cucli alatt, így praktikusabb :D*