Kisebb vitacunamit indítottam el a szombati nap folyamán twitteren azzal, hogy ki mertem jelenteni, a 15-16 éves korosztálynak már illene továbblépnie a Szent Johanna Gimi nyújtotta élvezeteken, és érdeklődnie a komolyabb olvasmányok legalább egy része iránt. Ismételten hangsúlyozni szeretném, hogy ezzel a kijelentésemmel nem Leiner Laura művét terveztem tovább ócsárolni, sőt, még azt sem mondtam, hogy ne olvassa el egy tinilány a Szent Johanna Gimi köteteit, egyszerűen csak arra szerettem volna kilyukadni, hogy 16 évesen nehogy már ott tartsunk, hogy számunkra egy ilyen könyvsorozat legyen az irodalom csúcsa, és ennél tovább ne merészkedjünk. 
Több, nálam idősebb, tapasztaltabb emberben felmerült, hogy ugyan hogy jön a mi korosztályunk ahhoz, hogy komolyabb, érettebb, tényleg szépirodalmi alkotásokat végigolvasson, azokról véleményt alkosson, sőt mi több, kedvencének jelölje meg. Hogy ez a részünkről csak egy kényszeres vágy az iránt, hogy felnőjünk és érettnek mutatkozzunk, hogy egy kifejlett irodalmi sznobként elmondhassuk, hogy " hát igen, mi már ezt és ezt is olvastuk". Valószínűleg nem ők az egyetlenek, akik így gondolkodnak a náluk pár évvel fiatalabbakról, de engedjétek meg, hogy egy kicsit az én oldalamról is megmutassam a történetet. 

Az olvasás és én elképesztően hamar lettünk jóbarátok, és már az óvoda nagycsoportjában faltam minden megtalálható mesekönyvet, kisebb felolvasó-délutánokat tartva ovistársaimnak. Az általános iskola mindezt csak felerősítette, és mint minden lelkes alsó tagozatos, a falusi könyvtárban találkoztam az első sokatmondó könyveimmel. Az, hogy ilyen hamar a könyvek szerelmesévé váltam, nagyjából egészéből a szüleimnek volt köszönhető, a házunk ugyanis sokszor leginkább tényleg egy könyvtárra hasonlít, ha Buzz Lightyear véletlenül betévedne ide, híres mondata is valami ilyesmivé változna: "Könyvek, könyvek mindenhol" Természetes volt így számomra is, hogy olvassak, de abban a pillanatban, amint úgy éreztem, kinőttem a tündérmesékből, és meguntam Andersen történeteit, hatalmas kérdőjelek gyülekeztek a fejem felett azzal kapcsolatban, hogy mégis mit kellene választanom. 

Ha jobban belegondolok, én mindig, mindent elsiettem egy kicsit, vagy legalábbis az átlagnál jóval korábban olvastam el. A neveletlen hercegnő nálam utoljára 11 évesen volt porondon, ahogy ugyanennyi idősen már rengeteg Agatha Christie krimin voltam túl, illetve arra is tisztán emlékszem, hogy Janes Austen több regénye is hatodikas koromban, azaz 11-12 évesen forgott a kezeim között. Hogy jelentett-e ez bármilyen törést az életemben, hogy éreztem-e valaha is úgy, hogy valamit nem értek, hogy nem láttam-e meg egyes könyvek mögöttes tartalmát. Nem, és igen. Soha nem éreztem azt hátránynak, hogy nem a fantasztikus társadalmunk által a korosztályomnak megfelelőnek titulált könyveket olvastam, mert e mélyen tisztelt társadalom semmit,  de semmit nem tudott rólam, így arról sem lehetett fogalma, mely köteteket érthetem meg és melyikeket nem. Hogy az évek során akadt-e olyan könyv, amit túl nehéznek, érthetetlennek találtam? Hát persze, de ez szinte mindenkivel előfordul. Ilyenkor fogtam, félretettem az említett regényt, és két-három évvel később elővettem. 

Igen, viszonylag fiatalon kaptam rá a szépirodalomra is, a komoly olvasmányokra. Most, 16 évesen elmondhatom, hogy már rengeteg kultuszműnek vagy alapműnek vett könyv van a hátam mögött, de még mindig csak egyre bővül a bakancslistám, és nagyon kétségbeejtőnek találnám a helyzetet, ha ma még mindig azzal kellene szembesülnöm, hogy nem olvastam a Zabhegyezőt, az Állatfarmot, A lét elviselhetetlen könnyűségét, a Mesterségem a halál-t. 

Irodalmi művekre korhatárt írni, behatárolni, hogy azt egy ennyi és annyi idős ember nem értheti meg teljesen felesleges dolog. Mert, minden máshoz hasonlóan, egy-egy könyvnek is különböző tartalma, mondanivalója van minden egyes embernek. Teljesen mindegy, hogy tizennégy, vagy tizennyolc évesen olvasom el mondjuk az Üvöltő szelek-et, akkor sem biztos, hogy ugyanazt a következtetést vonom le, mint Mint Aladár Debrecenből. Ha én úgy érzem, az a könyv jelentett nekem valamit, még ha az nem is az, amit mondjuk az író eredetileg ábrázolni szeretett volna, akkor már megérte elolvasnom a könyvet. Az, hogy valaki mikor ér meg egy-egy szépirodalmi műre, egyáltalán nem korfüggő. 

Egyszerűen nem jelenthetjük ki, hogy egy 15-16 éves fiatal nem érett ezekre a művekre. Sőt, megkockáztatom, néhány ilyen alapolvasmányt ebben a korban a legérdemesebb elolvasni. Pontosítok, ebben a korban is. Az igazán meghatározó könyveket úgyis többször elolvasod majd életedben, és mi lehetne annál csodálatosabb, mint rádöbbenni mondjuk, hogy középiskolás énednek mennyire mást jelentett  mondjuk Az öreg halász és a tenger, mint az egyetemista, harmincéves és nyugdíjas énjeidnek. 

Ami viszont szerintem bűn, és amiért az eredeti tweetemet is kiposztoltam tegnap, az az, hogy ha ennyi idősen, a felnőtté válás közepén, amikor a leginkább szükségünk van arra, hogy az egyéniségünk kialakuljon, amikor az irodalomnak hatalmas formáló szerepe lehet az életedben, amikor egy-egy könyv segíthet abban, hogy túléld a nehéz időszakokat, pontosan ilyenkor nem szabad megmaradni ott, hogy megragadok a szórakoztató, de igazi értékeket nem adó olvasmányoknál. Mert a könyv lehet lelkitárs, a könyv nevelhet, a könyv taníthat, kérdéseket tehet fel vagy válaszolhat meg, mutathat jó és rossz példát, adhat tanácsot, és gondolkodtathat el. De ehhez az kell, hogy minél több könyvet olvass, és hogy előbb vagy utóbb igenis felállíts magadnak egy értéket és mértéket, és érdeklődj a "komolyabb" könyvek iránt is. Ha már vagy annyira értelmes, hogy néha könyvet fogsz a kezedbe és olvasol, akkor legyen meg benned az igény arra is, hogy amit olvasol, annak értéke legyen. Nem, nem huszonöt évesen, hanem ha kell már 12 évesen, 14 évesen, 18 évesen is. A tizenéveseknek szóló könyvek között ugyanúgy meg lehet találni a jól megírt, igényes történeteket, csak keresni kell. De az istenért, ne ragadjunk le  a földszinten, ha már beléptünk a felhőkarcolókba. 

Az az egyik legnagyobb probléma, hogy a mai szülők és tanárok annyira megörülnek annak, hogy a gyerekek egyáltalán még belépnek ebbe a felhőkarcolóba (maradjunk akkor ennél a hasonlatnál), hogy utána már nem is merik venni a bátorságot, hogy arra bíztassák őket, igenis másszák meg a lépcsőket, vagy szálljanak be a liftbe. Pedig minél előbb nekivág a gyerek ennek a hosszú útnak, annál gyorsabban és annál több szép emlékkel gazdagabban lépkedhet egyre feljebb és feljebb. Pedig lehet, hogy sok esetben csak ez hiányozna. Ha nekem nincsenek a szüleim, vagy ha nincs olyan szerencsém, hogy mindig olyan magyartanárokat fogok ki, akik ha másban nem, legalább abban biztosan jók, hogy ránevelnek az olvasásra, lehet, hogy ez a bejegyzés sem születne most meg. Nekem nagyon nagy szerencsém volt, mert a gimnázium óta már nem mások, mint az osztálytársaim is segítettek abban, hogy egyre többet olvassak. Nálunk, az átlagtól eltérően szinte mindenki olvas, sok könyv mindenféle túlzások nélkül körbejárt az osztályban. Szerintem igenis fontos, hogy egy gyereket vagy épp egy tinit ösztönözzünk az olvasásra, mert ma már annyi minden más van, amit szívesebben csinál a gyerek, és amihez kevesebb figyelem kell, hogy egyszerűen maguktól nagyon ritkán vesznek könyvet a kezükbe a fiatalok. 

Sokan az Alkonyat, a Harry Potter vagy a már annyit emlegetett Szent Johanna Gimi egyik legnagyobb erényének tartják, hogy rávették a gyerekeket az olvasásra, és a rajongóik más kötetekbe is belekezdtek. A probléma ezzel csak ott adódik, hogy ha ezeket a kölyköket vagy épp korunkbeli fiatalokat utána nem éri valamilyen befolyás azzal kapcsolatban, hogy merre induljanak, mit olvassanak ezután, akkor szembetalálod magad az olyan kérdésekkel, mint hogy "tudtok valami legalább olyan  jó könyvet, mint az szjg?" "tudtok a hp-hez hasonló könyveket?" vagy épp látjuk, ahogy  fiatal lányok könyvespolca csak és kizárólag a vörös pöttyös könyvek vámpírsztorijainak különböző kiadásaiból áll. Már pedig az olvasásban pont az a szép, hogy minden történet és világ más és más, és pont az lenne a lényeg, hogy másban is megtaláljuk a szépet, ne csak a hasonlóban. Semmi sem idegesít fel annyira, mint amikor valaki beszűkülten csak egy stílusú könyveket olvas, csak egyfajta zenét hallgat vagy mondjuk csak és kizárólag akciófilmeket néz.

Nem tudom mit írhatnék még, már így is teljesen belekeveretem abba, amit eredetileg el szerettem volna mondani. Talán annyit emelnék ki, hogy teljesen alaptalannak érzem azt a kijelentést, hogy sznobság és felesleges komolykodás 15-16 éves fejjel szépirodalmat olvasni, hogy igenis szükség van arra, hogy a szüleid, a tanárok és kortársaid terelgessék az olvasási kultúrád alakulását, valamint hogy ha már valaki olvasásra adja a fejét, vegye a fáradságot arra is, hogy igényes könyveket olvasson. Nyugodtan meg lehet támadni és lehet vitatkozni minden kijelentésemmel, már nagyon belejöttem a könyvekkel és olvasással kapcsolatos vitákba.