Mi is történt? Várj csak. Voltaképp semmi. A legtöbb emberrel alig történik valami. De sokat képzelődtem. Ez is az életünkhöz tartozik. Nemcsak az az igazság, hogy megcsókoltunk egy nőt, hanem az is, hogy titokban vágyakoztunk rá, s meg akartuk csókolni. Sokszor maga a nő a hazugság, és a vágy az igazság. Egy álom is valóság.
Nincs is annál gyönyörűbb, mint a számodra legalább negyven foknak felérő melegben, a legnagyobb napsütésben, két fantasztikusan unalmas óra között kisétálsz az iskolád udvarára, próbálsz úgy pislogni, hogy ne szenvedj maradandó látáskárosodást a naptól, ami a szokásosnál is fényesebbnek tűnik, és figyelemmel kíséred, ahogy a fiatalabb évfolyamok mindenféle probléma és gond nélkül tölthetik röpizéssel ezt az értékes tíz percet. Majd hirtelen tudatosul benned, hogy akármerre forgatod a bűvöskockát, neked még jódarabig csak hatalmas lelkisimeretfurdalás-adagokkal lehet részed hasonló élményekkel, mert akárhányszor lógsz ki esténként fagyizni a szobatársaiddal, akárhányszor hülyéskedsz órákig a tesóddal és a haverjaival, vagy akárhányszor tervezed el, hogy a barátnőiddel beültök egy kávéra, mindannyiszor ott fog benned kattogni az, hogy mi fog veled történni májusban, júniusban, hogy az előrehozott érettségik után egy nyarad lesz arra, hogy magadra szedj annyi angoltudást, ami legkésőbb októberre elegendő lesz egy felsőfokú nyelvvizsgára. Hogy szeptembertől aztán tényleg beindul a nagyüzem, hogy majd álmodban is nem létező töritételek után fogsz kutatni a füzeteidben, hogy próbálod majd kitalálni, hogyan éljed túl a magyar érettségi fogalmazást, hogy egyszerre tartsd majd fejben a szalagavató-próbák időpontját és az aminosavszekvencia lényegét, hogy elérkezz abba a bizonyos "végzős-korba", amitől egyszerre rettegsz, de valamiért várod is nagyon. Hirtelen rettentő mérges leszel magadra, amiért kilencedikesként még annyira kicsinek érezted magad, hogy mindenképp szerettél volna a gimnazista időszakod végére érkezni, amiért irigyelted a tizenegyedikeseket és tizenkettedikeseket, és amiért már az érettségi kapujában érezted már magad. Haragszol, és nosztalgiázva gondolsz vissza a régi emlékekre, arra, hogy hogyan láttad akkor a világot, mennyivel bizonytalanabb voltál egyes emberekkel kapcsolatban, és mennyire nem láttad még át, mennyire kétszínűek tudnak lenni a legtöbben. Aztán, mint minden tavaszi gondolatot, ezt is felkapja egy kósza szellő, te újra felpillantasz a napra, a fejed mellett suhan el az a bizonyos röplabda, amit nagy kelletlenül visszadobsz, miközben mosolyogva integetsz a pályán játszó ismerősöknek. Meghallod a becsengőt, ami egyet jelent azzal, hogy még egy kicsivel közelebb kerültél azokhoz a bizonyos időpontokhoz. Körülnézel még utoljára, belépsz a sokkal hűvősebb folyosóra, felcaplatsz a lépcsőn, és mire realizálnád, hogy tulajdonképpen fogalmad sincs, hol és milyen órád lesz, a többiek már magukkal rángatnak, betévedsz a már jól ismert osztályterembe, bevágódsz az osztályterembe, és jó negyvenöt percnyi gondolkodási időt hagysz magadnak, hátha óra végéig ki tudod találni, hogy miért csak akkor értékeled ezeket az apró örömöket, amikor már rég magad mögött hagytad őket, és ugyan miért esett neked olyan nehezedre kilencedikesnek lenni. És a legszomorúbb az egészben, hogy hiába hallatszik fel a végtelenül hosszúnak tűnő óra után a kicsengő, te még mindig tanácstalanul üldögélsz a padodban, még akkor is, amikor a többiek már hazafelé indultak, az ebédlő felé igyekeznek, vagy épp a délutáni találkájukat egyeztetik.
Tényleg nem tudom, hol is kezdjem el. Azért kaptam a kezembe Leiner Laura nyolc részes könyvsorozatának első kötetét, mert temérdek ismerősömtől hallottam istenítő szavakat róla, és mert eszméletlenül reménykedtem benne, hogy végre sikerül egy színvonalas, magyar ijfúsági regényt a kezembe kapnom. Tavaly nyáron futottam bele tehát először a Szent Johanna Gimibe, de a kapcsolatunk enyhén szólva sem bizonyult tartósnak, az első rész után hatalmas csalódás ért, sokat bosszankodtam a történet miatt és megfogadtam, hogy én ugyan soha nem olvasok végig egy ilyen, általam akkor "együgyűnek" titulált sorozatot. De, mint az az én tyúkszaros kis életemben már annyiszor előfordult, a világ ismételten elkezdett körülöttem változni, vagy épp az én gondolkodásmódomat módosította valami újonnan felröppenő hormon, és úgy másfél-két hete úgy döntöttem, nem tudok addig teljes értékű kritikát mondani a könyvekről, amíg legalább egyszer végig nem rágom magam mind a nyolc (kilenc! a pénz nagy úr) köteten. Így, köszönhetően annak, hogy eszméletlenül gyorsan olvasok, valamint, hogy olyan semmiségekkel nem törődve, mint a német nyelvvizsgám, mára már kijelenthetem: Végigolvastam a Szent Johanna Gimit.
Hogy milyen érzések maradtak meg bennem? Vegyesek. Eleinte természetesen sikerült jópárszor felidegesíteni, nem egyszer megtörtént, hogy dühömben a körülöttem lévő párnákat csapkodtam a falhoz, vagy tehetetlenségben a laptopomba vágtam a fejem, többször egymás után. Olyan is akadt, hogy anyu kirántotta a kezemből a könyvet, mert úgy ítélte meg, hogy az nem tesz jót az idegeimnek. Külön feljegyzéseket vezettem az egyáltalán nem logikus, idegesítően végiggondolatlan tényekről, és úgy éreztem, sosem jutok a hosszú oldalak végére. Ha már így belekezdtem, akkor végig is suhannék gyorsan a legjelentősebb negatív észrevételeimet, a nagy rajongók csukják be a szemüket, forduljanak el és ne is figyeljenek ezekre a zagyvaságokra, amiket összehordok, akik pedig kifejezetten azért kezdtek beleolvasni ebbe a bejegyzésbe, hogy végre olvassanak egy olyan véleményt is az ominózus sorozatról, ami nem abból áll, hogy egyes férfinemű egyedek mennyire helyesek/ fantasztikusak / menők / viccesek, akkor az erre a részre összpontosíthat.
Az első, és egyik legnagyobb problémám az, hogy akármennyire szeretné az írónő / a kiadó úgy beállítani a történetet, mint a mai magyar valóság, azért valljuk be, elég messze kerültünk ettől. Egy francia nyelvű alapítányi iskola, tizenkét fős osztályokkal, huszonnégy fős évfolyamokkal, ehhez egy új sportcsarnok LELÁTÓVAL ? Szeretnék egy ilyen Magyarországon élni, majd ébresszetek fel és hívjatok haza, ha már itt tartunk. Aztán, néha az írónőnek úgy érzem, kiszállt a fejéből, hogy hány főből is áll az egész iskola. Az egyik pillanatban, egy-egy leírásában tényleg elhiszed, hogy nagy jóindulattal is alulról veri a százat az összlétszám ( nálam a négyszer huszonnégy az istenek között is 96), néha viszont úgy érzed, legalább 300-an, ha nem 400-an járnak egyszerre a Szent Johannába. Az általános iskolám kemény 200 fős iskola volt, és higgyétek el, ott is ismert mindenki mindenkit, pedig ugye a korkülönbség duplaannyi volt, ezért nem is tudtam megérteni az olyan kijelentéseket néha, hogy " egy-két alsóbb éves még tizenkettedikesként sem ismert meg xy-t" Nem, nyolcvannégy embernél ilyen nincs. Túlzások, túlzások, túlzások, és még csak egy-két apróságba kötöttem bele. Ahogy abszolút hiteltelennek hatott, hogy Cortez négy éven keresztül " A PASI" valahol,. de erre majd később, a szereplők részletes elemzésénél úgyis bővebben kitérek. Ha már viszont a random logikátlanságok ingoványos talajára tévedtünk, válogatás nélkül belekapok még egy-két ilyen feljegyzésembe. Nagyon bökte a csőröm Reni és a rajzórák kapcsolata. Reni, aki elméletileg egy művelt és értelmes leányzó, a rajzórákon sikerül úgy viselkednie, mint egy idióta. A leginkább a Valentin-napi képeslapkészítésük maradt meg, ami valami ilyenféleképpen történt: A rajztanár mindenkinek kiosztott egy félbehajtott lapot, és azt a feladatot adta ki, hogy készítsenek egy Valentin-napi üdvözlőkártyát. Érdekes módon még az egyébként minden más területen full idiótának bizonyoló, agyilag csökkent értelmű osztálytársai is felfogták, mi a feladat, erre mit csinált a mi elbűvölő főszereplőnk? Kijelentette, hogy ő nem érti a feladatot, ez a papír már így is egy képeslap, és nagy ötletesen beleírta, hogy " Szeretettel" Más mezsgyéken ezt akár poénnak is tarthatnám, és majdnem vicces is lett volna, ha, ha, ha... még nem Reninek áll feljebb és nem tudja felfogni, miért nem bírja őt a tanár. Talán csak apróságok, talán másnak fel sem tűnnek, de a nyolc kötetben azért akadt annyi ilyen apró baki, ami miatt kezdtem eszméletlenül kényelmetlenül érezni magam. Mintha egy rossz paródiát olvasnék. És ezzel el is érkeztünk a könyvsorozattal kapcsolatos legnagyobb kérdésemhez: A SZEREPLŐK VAJON KARIKATÚRÁNAK KÉSZÜLTEK VAGY TERMÉSZETESEN ILYENNEK? Esküszöm, rengeteget gondolkoztam ezen, és egyes karaktereknél még a mai napig is csak egy kérdőjel van a fejemben.
A főszereplő lány, becsületes nevén Rentai Renáta, átlagos napjain csak Reni például már maga egy külön kategória. Talán nem túlzás kijelentenem, hogy leginkább az ő személye felelős azért, hogy a Szent Johanna Gimi nem került a kedvenc könyveim közé, és el sem tűnődtem azon, hogy esetleg magamnak is megvegyem őket és felpakoljam a könyvespolcra. Szóval Reni... Az egész dolog arra megy ki vele kapcsolatban látszólag, hogy ő ugye mennyire átlagos. Minden könyvet felfal és imád, meg sikerült rájönnie, hogy szereti a Beatlest és az Oasist, valamint, hogy az első pillanattól kezdve őrülten szerelmes Cortezbe, de ennyi. Ezen kívül, tulajdonképpen annyira szürke, mint egy mosott rongy. Illetve, mégsem. Mert annak ellenére, hogy gondolom, az írónő számításai szerint is teljesen semlegesnek kellett volna maradnia, hogy mindenki azonosulni tudjon vele, és egy kicsit Reninek érezhesse magát, nálam ez egyáltalán nem jött össze. Akármennyire próbálom megerőltetni az agyam, nem tudok elképzelni semmilyen szituációt, amikor tizenhat évesen azon bőgök napokig, hogy egy srác hozzámszólt-e éppen vagy nem. Reni egyszerűen hihetetlenül értett a nem létező problémák gyártásához, és engem ennél kevés dolog idegesít jobban. Ezzel nem azt szeretném mondani, hogy egy gimnazista lánynak nincsenek gondjai. Dehogynem vannak. Szerintem mindegyikünk órákig tudná sorolni. De tegyük a szívünkre a kezünket: Mi is minden apróságon olyan szinten kiakadtunk, mint Renáta ? Nem, nem és nem. Ahogy Kinga, ha jól emlékszem, a hatodik részben megfogalmazta: " Annyira tipikus, hogy amikor nincs okod szenvedni, akkor is kitalálsz mindenféle ürügyet, hogy aztán teátrálisan összeomolhass a kreált problémáid miatt"
Valahogy imádta magára ölteni a jó mártír szerepét, arról meg már ne is beszéljünk, hogy szegénykém annyira teszetosza volt, hogy néha tényleg megsajnáltam. És most nem is azt vetném a szemére, hogy Cortezzel kapcsolatban tulajdonképpen amit lehetett, elbénázott, mert magamat ismerve, én is valami ilyesmit fogok csinálni, ha majd egyszer találok valami idiótát, akit egyáltalán érdemesnek tartok arra, hogy miatta elveszítsem az eszem, de egyszerűen a bizonytalanság koronázatlan királynője volt. És imádta ismételni önmagát. Komolyan. Néha már a fejem fogtam, mikor egy könyvön belül huszadszor mondta el ugyanazt a kis monológját. Lehet, hogy egy naplóban talán én is leírnám ugyanazt párszor, de aztán...mégsem. Igazából hiába ragozom, egy a lényeg. Akármennyire igyekeztem, Renivel egyáltalán nem tudtam azonosulni, nem találtam meg vele a közös hangot, és legtöbbször miatta idegesítettem fel magam az egész sorozaton. Arról meg ne is beszéljünk, hogy bár a könyvek terén meglehetősen értékelhetőnek bizonyult, vagy legalábbis az, amit olvasott, viszont konkrétan sem a Blöff, sem a Harcosok klubja nem tetszett neki, és még a Donnie Darkot sem értette, úgyhogy tulajdonképpen, folyamatosan locsolta nálam az olajat a tűzre.
Na meg persze Reni nagy Ő-je, az egyetlen és utánozhatatlan Cortez, azaz Mr. Lehetetlen, hogy ilyen pasi a földön létezik. Most komolyan, röviden ismertetném a paramétereit: Állítások szerint az iskola messze leghelyesebb pasija, eszméletlenül fantasztikus frizurával és olyan beleolvadós szemekkel, aki gitározik, deszkázik és állandóan zenét hallgat. Jól öltözködik, isteni jó filmeket néz ( legalább volt elég erőszak benne, hogy végignézesse Renivel a fent említett remekműveket), kedves ( már amikor nem haragszik,, ugye), vicces, minden balhéban benne van, amiben kell, határozott, két lábbal áll a földön, a nyarakat Amerikában tölti, ő az egyetlen ( Kingán kívül), aki képes valahogy kezelni Reni ritkahülye gondolatait, komolyan, mint egy pályáján már évek óta gyakorló pszichológus, nyelvzseni, annyi nyelvvizsgája van, hogy alig tudja összeszámolni, és, mintha még ez nem lenne elég, kiderül, hogy 139-es IQ - val rendelkezik, csak hát ugye annyira laza is, hogy nem tanul. Na, nálam ennél az IQ-tesztnél telt be a pohár. Addig nagyjából elvoltam, arra gondoltam, hogy oké, talán, esetleg létezhet ilyen perfecto pasas a földön, de amikor ez kiderült, akkor kényszeres röhögésemben lefordultam a székemről és úgy is maradtam jó pár percig. Mert, hééé, tessék egy kicsit felébredni álomországból, ilyen férfi egyszerűen nincs. Egyébként különösebb problémám nem volt ezzel a Cortez gyerekkel, leszámítva, hogy egyszerűen képtelen voltam érte rajongani, nem bírtam átérezni ezt az "úristen, CORTEZ" mániát, ami azért elég jelentősen eluralkodott az országunk fiatal nőtagjai között, és ez azért is megy furcsaságszámba, mert én eddig minden egyes ilyen romantikus regényben beleszerettem rövidebb-hosszabb távra a főszereplőbe. Még az Alkonyatnál is egy kicsit megdobogtatta a szívem a kis Edward... De Cortez, ő hidegen hagyott. Az egyetlen alkalom, amikor komolyan felkeltette az érdeklődésemet, az az volt, amikor egyszerűen semmibe vette Renit és nem szólt hozzá. Na, az tetszett. Ha már megígértem, akkor visszatérek erre, a miért ennyire menő Cortez? témára is... Szóval, egyszerűen nem tudom felfogni, hogy egy százfős iskolában hogy lehet négy éven keresztül egy ember a jani? Ugyan már, mindig jön majd valaki, aki fosztogatja a trónt. Nem lehet valaki végig egyeduralkodó. Az élet ismételten nem így működik.
Kettejük kapcsolatáról pedig megpróbálok viszonylag tömören nyilatkozni, de nem biztos, hogy egyszerű lesz. Először is eszméletlenül ki fogok akadni, hogy ha majd egyszer esetleg engem is elér ez a szerelemnek hívott vírus, akkor esetleg úgy fogok reagálni, mint Reni. Nem tudom elégszer elmondani, mennyire túlreagált minden mozdulatot, minden mondatot és minden pillantást a lány. A fejemet fogtam, amikor éjszakánként álomba bömbölte magát. Másrészt pedig a szánalmasból már a tényleges paródiába esett át az is, ahogy a lehető összes kijelentést félreértelmezte, és ahogy akárhányszor esélye lett volna Corteznél, valami tipikusan renis dologgal tönkretette. Jó, mindegy, nagy nehezen túléltük a különtöltött éveket, és már csak egy reményem volt, hogy amikor végre beteljesedik az álom, akkor mindenki visszatalál a normális emberi énjéhez, és én is lehetőséget kapok, hogy szerethessem a Leiner Laura által kreált főszereplőket. Álmodik a nyomor. Bevallom, a legkritikusabb pillanatokat a nyolc kötet alatt akkor éltem át, amikor Reni és Cortez friss szerelmes korszakukat élték. Akkor egészen konkrétan minden második mondat után éreztem úgy, hogy soha nem fogom végigolvasni a fennmaradó könyveket. Idegesített, amilyen görcsösen Reni kezelni próbálta a helyzetet, és az talán még jobban zavart, hogy hiába kerültek össze, alig-alig tudtam meg Cortezről valamit. Így a nyolcadik rész végére sem lettünk eleresztve túl sok információval, de lehet, hogy nem is baj. Még a végén kiábrándultunk volna, így össznépien, egyszerre, Cortezből.
A "mellékszereplőknél", egészen pontosan Reni osztálytársainál bizonytalanodtam el a leginkább azzal kapcsolatban, hogy az írónő tényleg ilyennek képzelte-e el a karaktereket, vagy ezek már karikatúrának készültek. Igazából nagyon egyszerűen ahhoz az eszközhöz nyúlt, hogy (szinte minden) tizenévesnél megragadott egy lényeges, jellemző, "megkülönböztető" tulajdonságot, és a szereplők szinte összes tevékenységét ez az egy kiragadott tulajdonság irányította, emiatt aztán néha tényleg azt éreztem, hogy átestünk a ló túloldalára, és paródiát kaptunk. Eleinte nem éreztem, hogy valaha is láthatjuk, ahogy ezek a karakterek kibontakoznak, és többek is lesznek, mint egy-egy sztereotípia. Itt viszont kellemesen csalódnom kellett, a végére azért csak átesett egy-két szereplő valamilyen jellemformáláson, és ha maradéktalanul nem is lehettem elégedett, a hetedik-nyolcadik részre már egy sokkal színesebb képet kaphattam erről az osztályról, mint azt az első két rész után gondoltam. Ettől függetlenül továbbra is fenntartom, hogy tizenévesek egyszerűen nem lehetnek ennyire egysíkuak, mint ahogy azt mi Reni szemszögéből megfigyelhettük.
Talán említenem sem kell, hogy engem igen is zavartak az idióta hangulatjelek olvasás közben, szerintem azok nélkül sem szenvedtünk volna hiányt semmiben, és engedjétek meg, hogy ennyire "sznob" legyek, de az én gyomrom akkor sem vette be a kis szmájlikat. Ahogy azért az idő előrehaladtával egyre inkább idegesítettek a nap végi pontozások is, amit még először majdnem ötletesnek is találtam volna, az egy idő után a legidegesítőbb részévé vált a regényeknek, többször átugrottam őket, vagy épphogy elolvastam a lényegüket, nagyon erőltetté váltak. Ugyanígy kilógónak éreztem azt a pár próbálkozást, amikor Reni angol szleng szavakkal színesítette a történeteit, ismerve ugyanis az ő angoltudását, elképzelhetetlennek tartottam, hogy pont ez jutott volna eszébe. A könyv nyelvezetével ezt leszámítva különösebb problémáim nem voltak, talán egyedül az állandó ismétléseket hangsúlyoznám ki még egyszer, volt egy-két tény, amit már annyiszor olvastam, hogy szinte kívülről is visszamondtam volna.
Egyszerre volt szokatlan, idegesítő, de közben üdítő, ötletes és megváltó, hogy Reni rengeteget tudott arról fecsegni, ki milyen zenét szeret hallgatni, ezért szinte minden oldalon számcímekbe, előadókba és stílusokba botlott az ember. Igen, ez néha idegesített, mert megint elvett egy kicsit a napló "életszerűségéből", viszont ebben láttam a Szent Johanna Gimi egyik legnagyobb értékét. Mindig is hiányzott nekem az ifjúsági regényekből az, hogy a szereplők életében a zene jelen legyen. Nem tudom, az én tinédzseréveim totálisan elképzelhetetlenek lennének zene nélkül, ezért is tartottam annyira furcsának, hogy a legtöbb könyvben alig egy-két utalás van ezzel kapcsolatban. Kicsit azonban halványította az elvakító fényt az, hogy teljességgel hihetetlennek tartottam, hogy ebben a rohadt osztályban szinte senki nem hallgat az (én buta értékrendem szerint) rossz zenét. Egyszerűen fel nem fogtam, hogy miért a Korn, az AC/DC, a Ramones számított slágernek, és bár így remélhetőleg páran rákaptak arra, hogy belehallgassanak jópár ilyen fantasztikumba, azért lássuk be, ha most betérnénk egy átlag magyar középiskolába, egyáltalán nem ilyen válaszokat kapnánk az "általában milyen zenét hallgatsz?" kérdésre. Ennek ellenére én nagyon élveztem az egészet, mert felváltva járt egy-egy jó Oasis, Green Day és Muse szám a fejemben.
Ha már elkanyarodtunk a kultúra felé, akkor gondolom, nem mehetek el szótlanul a könyvek és az olvasás mellett sem. Örültem annak, hogy ha más értékelhető tulajdonsága nem is volt, Reni legalább lelkiismeretesen olvasott, és nem is akármit, hanem azért elég fontos szépirodalmi műveket és kultkönyvnek számító regényeket. Csak remélni merem, hogy az olvasóközönség is vette a lapot, és miután letette a nyolcadik könyvet, nem kezdett el azon nyafogni, hogy ő most soha életében nem tud már majd mit olvasni. Ugyan már, elég fellapozni valamelyik részt, és kikeresni Reni épp mit olvasott. Ezer százalék, hogy jó könyv akad majd a kezébe. És igen, ezen a ponton irigy is voltam az egész Szent Johanna Gimire, az olvasókör miatt. Szerintem az összes délutáni program közül messze ez vitte a prímet ( na jó, azért a francia konyhakultúra is izgi lehetett), és őszintén, én is nagyon szívesem részt vettem volna egy ilyenen gimnazista éveim alatt. Csak azt sajnáltam, hogy ennyire a föld legnagyobb lúzereinek volt beállítva a társaság ( még ha ez jogos is), nagyon remélem, hogy ez senkinek nem vette el a kedvét az olvasástól a tizenkét évesek között. Olvasni még mindig menő, hééé, és ha valaki máshogy gondolja, azzal érdemesebb szóba sem állni.
Igazából magyarázhatnám a bizonyítványom órákig, egy valamit akkor sem tudnék meg nem történté tenni: Hiába írogattam magamnak össze a negatív észrevételeim, hiába tette tönkre az idegeimet a Szent Johanna Gimi, mégis végigolvastam mindegy egyes mondatot, sokszor felnevettem, néha elérzékenyültem, sőt, Laurának még azt is sikerült elérnie, hogy most már egy-egy dalról, filmről vagy épp mondatról a könyv és annak egy-egy karakteresebb szereplője fog eszembe jutni. És talán ebben áll leginkább a Szent Johanna Gimi titka: Sikerült egy olyan világot megteremteni, olyan történeteket, olyan elkapott pillanatokat előtérbe hoznia, amiket könnyen köthetünk később is életünk egy-egy jelentéktelen momentumához, önkéntelenül is újra meg újra előhívva a sorozatot. Nem hittem volna, hogy ezt ki fogom jelenteni valaha is, de most már látok okokat arra, miért választották ennyien kedvencükké a könyveket. A sok "de, de, de" persze továbbra is működik bennem, viszont Laurának összejött az, ami kevés magyar írónőnek: Létrehozott olyan pillanatokat, jeleneteket, párbeszédeket és sztorikat, amik igenis előfordulhatnak és elő is fordulnak a mai magyar fiatalok életében. Az egész sorozatra tényleg túlzás kijelenteni azt, hogy a mai magyar valóságot ábrázolja, de el lehet kapni olyan oldalakat, olyan napokat, amikor történetesen tényleg erről van szó.
Meg persze, biztosítja a korlátlan álmodozás lehetőségét is, amire úgy látszik, legtöbbünknek erősen szüksége van. Sikerült egy olyan álomosztályt elénk varázsolni, ami a valóságban valószínűleg feleennyire sem lenne összetartó, jófej és vicces, így viszont mindenkinek lehetősége van Renin keresztül megélni, milyen egy - a mi szempontunkból - szinte tökéletes osztály tagjaként túlélni a gimi fáradságos éveit. Már maga a 12 fős osztálylétszám is elképzelhetetlennek tűnik egy magyar fiatal számára, de hogy ebben a tizenkét főben aztán mindenki megtalálhasa és anélkül, hogy a többiek ezt felrónák neki, ki is bontakoztathassa az egyéniségét, na ilyenre azért azt hiszem, sokan befizetnénk. Ha nem veszem újra számításba a két főszereplőnk hányattatott sorsát, még mindig itt van 10(+1) fő, akiről szinte alig ejtettem szót.
Lehet, hogy csak engem zavart, de akkor is furcsállottam, hogy a két rocker, Andris és Robi személyisége ennyire megkülönböztethetetlen volt. Ez a két idióta nálam önkéntelenül is összekapcsolódott, és nem igazán tudtam őket külön elképzelni, de ahogy olvastam, az írónő is pont így járt. Egy-két merészebb húzásukon és állítólagos hatalmas partisztorijaikon nagyokat nevettem, ahogy odavoltam azért is, ahogy néha újraértelmezték a Máday által annyiszor kiegészített házirendet. Kicsit sajnáltam, hogy mivel nem tartoztak Reni közvetlen baráti köréhez, néha információhiányosnak éreztem magam velük kapcsolatban, de ez legyen a legkisebb probléma. Szerintem tényleg minden társaságban előfordulhat egy-egy ilyen idióta állat, akit ugyan a legnagyobb jóindulattal sem tudnál értelmes, normális fiatalnak titulálni, valamiért mégis imádod minden megszólalásukat.
Még az első rész után rengeteg fantáziát láttam a francia cserediák, Jaques személyében, de sajnos ő nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Finoman szólva egy tipikus nyomi diákot kerekített belőle az írónő, aki ennek ellenére ugyan továbbra is szerethető maradt, viszont sokkal kevésbé tűnt ki a b osztály mindennapjaiból. Aztán szerencsére a végére csak megkapta a főszerepet, számomra legalábbis emlékezetes volt, ahogy ellenszegülve a szülei akaratának, kiállt amellett, hogy a jövőben is a konyhában maradna és sütne-főzne, ahelyett, hogy egy egyetemen hallgatja a végtelen hosszúnak tűnő előadásokat. Az ő példája azt hiszem, tényleg példaértékű lehet mindenkinek, olyan szempontból legalábbis biztosan, hogy a szüleid ugyan hihetik azt, hogy a legjobbat akarják neked, az esetek többségében azért az a fontos, hogy te mit szeretnél a jövődtől és érdemes efelé orrientálódni.
Gábor "soha senki nem vesz észre" történetét is erősen erőltetettnek éreztem. Persze, minden osztályban van egy vagy több olyan kis alkotómolekula, aki az idő nagy részében teljesen láthatatlan marad, de néha ez olyan méreteket öltött a könyvekben, amiket már én sem tudtam feldolgozni és akceptálni. A változatosság kedvéért a végszóra azért ő is kapott egy kicsi feltűnési lehetőséget egy ballagási beszéd képében, ami egyébként már majdnem viccesre sikeredett, de ami valószínűleg a fél világot megríkatta. Az már persze más kérdés, hogy az ember kizárólag a karaktereket siratta vagy belegondolt a saját múltjába, jelenjébe, jövőjébe, és mint az én esetemben, szépen leesett neki, hogy jövő ilyenkor már ő is a ballagásán és az érettségijén lesz bestresszelve, szép újmagyarul.
Csak hogy a sokszínűséget lassan négyzetre emelhessük, még valamikor a történetfolyam közepetáján érkezett az osztályba egy Magyarországon született japán srác ( ez is annyira Pest. Csak ott történik ilyen minden nap), akit a könnyű megjegyezhetőség kedvéért Macunak hívtak. ( itt azért el bírtam volna viselni egy Macu - maca poént, simán megütötte volna pár másik favicc értelmi szintjét). Az ő személye mondjuk alapvetően rengeteg kivetnivalót hagyott maga után, szerintem teljesen felesleges volt duplázni, és még egy ilyen tech-őrült figurát behozni a történetbe, mert így Dave mellett egyszerűen eltörpült, és esélyt sem kapott, hogy kibontakozhasson rendesen. Talán a legnagyobb csalódást jelentette számomra az ő karaktere, annyi mindent ki lehetett volna találni a számára. Meg aztán nálam az is közrejátszik, hogy nálam egy Arnold által képviselt cinizmust és értékrendet nem lehetett ilyen holmi Macukkal pótolni.
Apropó, Arnold. Szerintem magának Reninek sem hiányzott annyira a srác, mint nekem. Az első részeken tulajdonképpen ő jelentette számomra a túlélési lehetőséget, szinte minden megszólalását imádtam. Tényleg kellő cinizmussal, szarkazmussal, iróniával rendelkezett a sok idióta között, emellett olyan ízlése volt minden tekintetben, hogy emelem kalapom. Azt meg szerintem említenem sem kell, hogy mivel én nem tartom közéjük, mindig is megbecsültem azokat az embereket, akik AMELETT, hogy az IQ-juk az egekben röpköd, még tanulni is hajlandóak. Egyáltalán nem bántam, hogy Arnold ennyire különálló egyéniség, szerintem nagyon szüksége volt hozzá a sorozatnak. Haragszom is az írónőre, amiért aztán képes volt egy ennyire negatív figurát kikerekítenie Arnoldból a végére. Tudom, hogy mindenki egy felfuvalkodott hólyagnak, meg egyéb gyönyörűségeknek tartja, és a jelzői között is az önző az első, ami előkerül. De, számomra a nyolcadik részre sem változott meg a kép, egyszerűen megpróbáltam az ő szemszögéből nézni a történteket, és Renit nem ártatlan báránykának beállítani, ahogy azt ő maga tette. Kicsit övön aluli ütésnek éreztem tőle például azt, amikor megjegyezte, hogy csak Arnold miatt volt nyomi kilencedikben. Ugyan már, ne vicceljünk... Reniből kilencedik elején is sugárzott a nyomiság, Arnold ezt csak észrevette és ezért is nyitott felé. Valamint az egyik kedvenc Arnold-mondatomnak tartom azt, hogy " Bárcsak több lehettem volna, mint valaki, akivel egyezik az ízlésed". És akkor még egy közbeszúrt Arnold-Reni vita a végére, mert szerintem a srácnak akkor is pár helyzetben igaza volt: - Én nem változtam, nem is értem, miért mondod. - Nagy társaságba jársz, az iskola nagymenőjével jársz együtt, barátnőid vannak, elkéredzkedsz a barátodtól, hogy eljöhess velem, programok, házibulik, nyilvánvalóan nincs nagyon időd e-maileket írni, telefonálni... - Nem kéredzkedtem el senkitől - mondtam halkan, csupán egy pillantással jelezve, hogy másodszor mondja ezt, és kezd dühíteni. - Csak megjegyeztem, régen mindig azt hangoztattad, soha nem akarsz ilyen lenni. Nem tudhattad, hogy talán a szíved mélyén végig erre vágytál.
Igen, azt beismerem, hogy Cortezt félreismerte, viszont továbbra is megmaradok annál, hogy egy másik életben, ahol nem harcolnak Reniért, Arnold és Cortez nagyon jó barátok lehettek volna.
A leginkább Virág személyével kapcsolatban voltak kifogásaim, mármint ami a karakterek alapos kidolgozását illeti. Egyszerűen nem tudtam elmenni szó nélkül amellett, hogy annak ellenére, hogy Virágot finoman szólva sem az észbeli képességeiért, fényes logikájáért szerettük, mégis a történet egy bizonyos pontjától fogva a magyar alternatívnak becézett együttesek rajongója lett. Ami számomra csakis azért furcsa, mert sokszor én magam sem tudnám megfogalmazni, miről is énekel épp a HS7 vagy Lovasiék, és nem hiszem, hogy ez pont Virágnak sikerült volna. Ezt leszámítva viszont az egyik legszerethetőbb osztálytársat és barátnőt ismerhettük meg Virág személyében, épp "egyűgyűségének" köszönhetően rengeteg iszonyat édes beszólás és félreértés fűződik a nevéhez, és már csak egyszerűen az, ahogy akkor volt ott Reninek, amikor szükség volt rá, megér minden misét. Persze ő is hibázott, neki is voltak félrelépései, de pont ez tette őt ennyire elérhetővé. És hogy idézzem is egyetlen emó-hippi lánykánkat, csak ennyit mondanék: " Mit is mesélt anyu? Hogy izé. Úú, mit is mondott Gazdag? Ja megvan. Hogy szerinte én inkontinens vagyok a matematikához."
Szenyor Nagy Zsolt édes egyetlenem annyira komolytalan volt, hogy szerintem ő maga sem hitte el, hogy a fogyókúráját és az edzéstervét ő valaha is véghez tudja vinni, igazából ezt a hetedhét világra szóló csodát még mindig nem tudtam feldolgozni. Ha humorheroldot kellett volna választani az osztályban, egyértelműen ő nyerte volna meg a címet, mindenfajta kérdés nélkül. Szó se róla, a legtöbb és legfárasztóbb poén az ő nevéhez fűződött, és épp emiatt szinte elkerülhetetlen volt, hogy a többség egyik kedvenc szereplőjévé váljon. A Mádayhoz fűződő kapcsolata talán az egyik legélőbb és legeredetibb momentuma volt a nyolc könyvnek, minden ilyen jelenetet epedve vártam. Ami biztos, hogy tényleg minden közösségnek megvan a saját Zsoltija, akit mindenki úgy fogad el, ahogy, és aki még a legrosszabb pillanataidban is képes felvidítani. Sokáig nem szeretném ragozni, az ő személyével kapcsolatban például kifejezetten problémamentes maradtam, bár meg kell jegyeznem, hogy nálam azért nem ő vette el a prímet. Viszont egy valami nagyon megmaradt vele kapcsolatban is: - Na nézzük, Nagy Zsolt mit szeretne elérni az életben – olvasott bele aztán unottan felnézett. - A buszt.
Illetve muszáj még kiemelnem Kinga egyszeri megnyilvánulását Zsoltiról, szerintem remekül összefoglalja azt, amit nekem itt sikerült több mondatban teljesen feleslegesen részleteznem: Nagyon tévedsz, hogyha azt hiszed, csak mert Zsolti a barátom, nem sorolom a hülyék közé. Köztudott, hogy ő a „főhülye”. Ennek semmi köze a kapcsolatunkhoz. Ez tény.
Melegedik a leves, ugye? Elárulom, hogy nagyjából szimpátiasorrendben próbálom összeírogatni a b osztály tagjait, úgyhogy sikerült elérkeznünk a dobogóhoz is. Igazából ténylegesen három karakter volt olyan, hogy bármikor elfogadtam volna a való életben is ismerősnek, sőt barátnak is, így közöttük már tényleg csak nüansznyi különbségek döntöttek. Ricsiben például azt imádtam leginkább, amilyen egyszerűen látta a világot, ahogy még Renihez is kedvesen állt hozzá, ahogy tulajdonképpen anyaoroszlánként védett meg mindenkit, akit szeretett, és ahogy csak egyetlenegyszer kezdett magánakcióba Cortezzel és Renivel kapcsolatban, és igazából az sem dobott sokat a latba. Majdnem utolérte Zsoltit a fantasztikus poénok tekintetében, és még ha először meg is lepődtem a közte és Virág között kialakult kapcsolaton. Aztán annak is megvolt a varázsa, hogy amikor néha rájött az érzelgősség és mondott valami elolvadós dolgot, utána rögtön el is ütötte egy jó poénnal, megúszva ezzel a nagyon nyálas, érzelgős momentumokat. És végül is az is valami, ha valaki egyszerűen nem tudja eldönteni, mi szeretne lenni, és megmarad a rocksztár álmánál. Innen szép nyerni, ugye? Szóval ami Ricsiben legjobban megfogott az szimplán a figyelmesség, amit ugyan először nem is tudtam nagyon a személyiségéhez hozzápasszintani, a végére már csak azon szenvedtem, hogy a legtöbb tizenéves fiúból hova tűnt ez a figyelmesség humorral ötvözött egyvelege. És hogy Ricsi-idézet nélkül se maradjunk, ennyit mondanék még: - Nincs mit. Mindig bírtalak. A házik nélkül is - vallotta be.
- Ezt jó tudni - nevettem el magam.
- Ja. Mondjuk, ha megdobnál a matekkal, még ennél is jobban bírnálak.
Valljuk be, Kingát valószínűleg megviselné, hogy a házi készítésű szimpátialistámon csak a második helyet érte el, de messze ő volt a kedvenc lányszereplőm, és bár eleinte még voltak vele kapcsolatban fenntartásaim, a végére már komolyan ittam minden megnyilvánulását. Egyszerűen elképesztő erő volt benne, olyan stílussal megspékelve, amivel tényleg csak ritkán találkozik az ember. Szerintem nem túlzok azzal, ha kijelentem, hogy az olvasók többségének fejében megfordult nem egyszer, hogy a saját életükben is szükségük lenne egy Kingára, egy olyan barátra, aki akkor, amikor emészted magad, mikor felesleges dolgokon rágódsz órákig, vagy amikor újra és újra letaglóz a depresszió, akkor megjelenik az ajtódban, felrángat a földről, és addig pofoz a teljesen igaz és jogos szavaival, amíg be nem látod, hogy már megint feleslegesen hisztiztél. Szinte minden Reninek intézett mondanát tanítani kellene, és teljesen komolyan gondolom, amikor azt mondom, hogy soha rosszabb barátnőt Kingánál. Az meg már csak hab a tortán, hogy emellett tényleg példamutató a feminizmusa és a környezettudatossága, és bár nem sok tizenévesből néznék ki ilyen elhivatottságot, Kingától még ez sem tűnt soknak vagy erőltetettnek. Nem szoktam ilyen kiejelentésekkel feleslegesen dobálózni, de Kinga tényleg egy olyan erős karakter, amilyet ritkán láthatunk ifjúsági regényekben. Mellesleg tőle származik az új mottóm is, miszerint "a nyomiság nem csupán külsőség, hanem életforma". És a best of Kingához tartoznak még a következő szösszenetek is: "Te jó ég, mi történt? Várj. Nem sírós a hangod, tehát nem álmaid hercege dobott ki. Nem tűnsz riadtnak, úgyhogy nem a kedvenc könyved esett bele a fürdőkádba. Nem vagy megdöbbent, ergo nem az történt, hogy végre rájöttél, mennyeire unalmas vagy. Hm. Tippem sincs, mi lehet a bajod. Eredetileg nem érdekelt, hogy mit akarsz mondani, de így, hogy ezeket lehetőségeket kilőttem, tulajdonképpen egészen izgatott lettem. "
"Abszolút nem értem a felvágás lényegét – közölte Kinga. – Én mindenkit kitörlök az ismerőseim közül, akiknél részeg, álrészeg vagy obszcén posztot látok. Nincs annál szánalmasabb, mint amikor valaki egy közösségi portálon ontja magából a nevetséges élete sajnálatra méltó eseményeit."
"Szerinted ciki, hogy még nem voltunk senkivel? Szerintem az a ciki, ha valaki tizenévesen kiélt."
" Csak hogy tudd, a gügyögés és pöszén beszélés, valamint az állathangok utánzása nem fejleszti a gyerekeket. Ha azt megérti, hogy „múúú” akkor azt is felfogja, hogy tehén!"
Én mondtam, mindegyikünknek szüksége van egy Kingára.
Ha valaki lelkesen olvasgatta a twitteremet az elmúlt pár hétben, nem okozhatott neki meglepetést, hogy az első helyre nálam egyértelműen Dave került, a többiek viszont azért lehet, hogy egy icipicit meglepődtek. Most már úgysem lenne értelme titkolózni, hát én egyszerűen imádom Dave-et. Félreértés ne essék, nem azt szerettem meg benne, hogy kütyüfüggő, mert őszintén, nekem aztán magyarázhatna a különböző iIzék meg Macbookok világáról, nem biztos, hogy sokáig el bírnám hallgatni, viszont
1. Egy eszméletlenül jó barát. Pontosan akkor volt ott Reninek, amikor kellett, mindig segített neki, bármilyen vészhelyzetről volt szó, és ugyanez elmondható a többiekről is. Talán túlzásnak tűnhetett a sok névjegykártyája és foglalkozása, de mégis koncertezett a Jalapeno a bálon, mégis lett Virágéknak Szombathelyen albérletük, és a szalagavató és a ballagás, valamint a kosztümök és rendesen le lettek szervezve.
2. Humor, humor, humor. Nem értem, honnan volt még ideje és energiája, hopgy az állandó online-jelenlét mellett néha még viccelni is legyen kedve, mindenesetre csak összejött neki, és én ezt egyáltalán nem bántam.
3. Imádtam ezt a kicsit talán feminimnek is tűnő énjét, a túlzott igényességét, és azt, hogy bevalottan szereti a Jude Law filmeket. Még a Zsolti által eltolt lány-poénok is csak hozzátettek a személyiségéhez, azt hiszem.
4. Ahogy komolyan vette magát, minden helyzetben, Most nemcsak az öltönyben járkálásról beszélek, hanem arról is, amikor a telefonja ellopása után képes volt kivárni, amíg a legújabb iCucc megjelenik, vagy amikor kibírta az egyhetes internet- és mobilmentességet. Kitartásból is ötös.
5. Davenek igazából volt esze, főleg a reáltárgyakhoz, úgyhogy még azzal sem lehetett vádolni, hogy egy idióta lenne.
6. Egyszerűen jelenség volt. Nincs mese, Ahogy Reni is megfogalmazta egyszer: " Dave, aki, ha már az eredetiségénél tartunk, kilencedik óta, amióta csak ismerem, totál renitens, egyszerűen más dimenzióban él"
7. Néha voltak ilyen kis gyerekes, "egyelekmegdeédesvagy" vonásai, amik mellett nem lehetett elmenni szó nélkül.
"Csengetéskor Dave éppen az ölében ülő Benivel „tárgyalt”.
– Nézd – kezdte Dave, Virág öccse pedig az ujját szopva pislogott. – Tudom, hogy érdekes a MacBook, de te mégis hogy éreznéd magad, ha átmennék hozzád és összevissza nyomkodnám a játékaidat? Ugye? Látod. Nekem is pontosan így esett, hogy tenyérrel ütötted. Bizony. Én tényleg szeretnék jóban lenni veled, de vannak szabályok."
Kellene nekem egyszer egy csak olyan barát, mint Dave. Majd valahonnan összekukázok egyet. És eskü, akkor még a huszadik generációs iPhonet is elviselem magam mellett.
Beszélhetnék persze még a rengeteg mellékszereplőről is, hogy Edina is mennyire esett a szánalmasan vicces kategóriába, hogy én Tamiban is láttam volna még fantáziát, hogy mennyire szerettem a gót lányt, Katát, és hogy mennyire szüksége volt a sztorinak egy Karcsira is, ahogy szerintem Bálint karaktere is rendesen betalált a középbe. A tanári kar is megérdemelne egy külön kisregényt, Vladár volt számomra az abszolút befutó, de istenem, Gondosban is rengetegszer ráismertem egy-egy saját tanáromra, és bár nekem sosem lehetett olyan jó osztályfőnököm, mint Haller volt, azért Mádayban és Gazdagban is találtam ismerős vonásokat. Reni szülei pedig? Róluk inkább szerintem ne is beszéljünk, velük kapcsolatban még mindig problémáim és ellenérzéseim vannak, viszont nagy boldogsággal konstatáltam, hogy ha Reni elküldi anyukájának a naplót, akkor végre kiderül, hogy nem tud főzni, és találhatnak megoldást erre a hatalmas gondra (ezt még mindig idiótán kezelték, na mindegy). Ami talán még apró negatívumként megemlítendő, hogy az egész történet egy teljesen mikornagyságú környezetben játszódott, és a saját életemből kiindulva, az ember bizony ennél sokkal több ismerőssel, haverral, esetleg baráttal rendelkezik, akármilyen nyomi is. Alig-alig engedett be Reni az életébe bárkit is, igazából egyedül Peti, Viki és Dorián volt, akikről valamivel többet megtudtunk, és nem tartozott az osztály közvetlen társágához. Ahogy az is, hogy az alkoholfogyasztás tabu volt, persze, Kinga meg az elvei, de azért jókat akarnak megetetni. Én ilyen antialkoholista társaságban nem hiszek.
Mindegy, ezeken már felesleges rágódni. Mivel tulajdonképpen végig szerintem csak azok olvasták ezt a bejegyzést, akik már túljotottak pár SZJG részén, a történetben nem érintetteknek ez az egész egy nagy sületlenség lehetett, mindenesetre ha valaki idetekerne a végére, és megkérdezné, hogy akkor most érdemes-e neki egyáltalán elolvasni a Szent Johanna Gimit, a válaszom igen lenne. Egyrészt remek tanulópénz, könnyen olvastatja magát, így az idődből sem vesz el sokat, és tényleg nem annyira rossz, mint elsőre várnád. Persze, még mindig azt mondom, és továbbra is fenntartom, hogy akinek tizenhat-tizenhét évesen ez a kedvenc könyve, az inkább ne nyilatkozzon, de iskolasidőben, as sok tanulnivaló között egészen kellemes olvasmány is lehet, mert az agyad biztosan nem fogja leszívni. legalábbis nem ilyen értelemben.
Lettem annyira önző mostanában, hogy ne vegyem fel a saját vállamra az egész világ problémaáradatát. Mindezt csak azért, mert nagy nehezen sikerült rájönnöm, hogy az én gondjaim sem érdekelnek igazából az égegyadta világon senkit, és senki nem fogja megkérdezni, hogy úgy egyébként hogy vagyok. Hogy hogy bírom ki egyáltalán, hogy lassan már álmomban is német szavak üldöznek az oktv meg a nyelvvizsga miatt, hogy a kimerültség miatt néha még arra sincs energiám, hogy egy filmre odafigyeljek, de elaludni az istennek sem tudnék éjfél előtt, hogy tegnap anyuék már izomlazító és altató gyógyszerekkel vártak, amikor hazaértem a nyelvvizsgámról, mert egyszerűen úgy összesűrűsödött az elmúlt pár hetem, hogy konkrétan egy hónapja élőhalottként vánszorogtam iskolába, és próbáltam teljesíteni ugyanazokat az elvárásokat, amiket eddig. A lényeg, hogy most kivételesen a szüleim is megijedtek, pedig nekik évek óta a "teher alatt nő a pálma" a kedvenc alapelvük, és általában abban lelik örömüket, hogy én éjt nappallá téve különböző projekteken dolgozom. Mindez nagyon szép és jó, csak amikor az, hogy egyébként egy héten belül az okt harmadik fordulóján és egy felsőfokú nyelvvizsgán veszek részt, konkrétan sem a barátaimat, sem a tanáraimat sem a rokonaimat nem hatja meg, és elvárnák, hogy én 0-24-ben ugyanúgy szolgálatban legyek, felvegyem a vidám-pörgős fanni-ritmust, akkor azért nálam és betelik a pohár és azt mondom, hogy na, most volt elég.
Nem várnék amúgy sokat, utálom, ha körbeajnároznak vagy ilyesmi, meg nem is kell himnuszokat írni hozzám, csak egyszerűen ismerjék már el azt a tényt, hogy igenis, a rohadt életbe, egy átlag tizenhat évesnek ötödennyi dolga van, és a többségük még azzal sem tud normálisan megbírkózni. Az iskolán kívüli eseményeket meg már meg sem említem, nem is tudom, mikor volt nekem utoljára arra lehetőségem, hogy egy délután lelkiismeretfurdalás nélkül mehessek el mondjuk könyvesboltba vagy csak úgy simán körülnézni. Nemcsak arról van szó, hogy van, amikor a színjátszókörök és a különnémet miatt este negyed nyolcra esek haza, ehhez már volt szerencsém hozzászokni szeptember óta, hanem, hogy az átlagos teendőim mellett még a németre is koncentrálnom kellett, plusz hirtelen minden tündérbogár tanáromnak eszébe jutott témazárókat íratni, és mivel az év végi jegyeink már a továbbtanuláshoz is fontosak, nem viccelhetem el azzal az egészet, hogy majd jövőre kijavítom az esetlegesen becsúszó hibáimat.
Másrészről meg hirtelen mindenkinek kedve lett ahhoz, hogy megsértődjön rám, ami tényleg, nagyon jól esik, csak hmm... mégsem. Örülök, hogy levegőt kapok, és egyszerűen már nincs energiám vitatkozni senkivel, ráhagyom mindenkire, ha épp leejt magasról, ha meg valaki úgy érzi, vele nem foglalkozom eleget, azt is meghagyom ebben a tévhitében, végülis teljesen lényegtelen, hogy én mit gondolok, meg velem mi történik, az a lényeg, hogy nekik legyen igazuk. Azt mindenki szereti.
Koronaként meg megérkezett a jóidő is, és ami még jobban zavar, az a napsütés. Utálom, hogy kimegyek az utcára, és megvakulok, utálom, hogy teljesen tönkretette az időérzékem, és este hétkor is azt hiszem, hogy még csak délután négy van, és csak egyszerűen utálom, hogy tudom, hogy hetek és röpke hónapok kérdése, hogy kánikula legyen, és úgy kelljen tennem, mintha annyira imádnám, hogy lerohad rólam a ruha, hogy több törülköző sem tudja eltüntetni a vizet a homlokomról, hogy 0-24-ben szomjazom, és hogy a nap miatt még a bőröm is ilyen idegesítő rózsaszín-vörös árnyalatot vesz fel, hiába kentem már rá két kiló naptejet. Röviden-tömören ez minden problémám a nyárral, de majd túlélem valahogy.
Amúgy meg teljesen jókedvem van, leszámítva az ilyen apróságokat, több olyan emberrel találkoztam mostanában, akik már nagyon hiányoztak, ismételteln beleszerettem a színjátszásba és a színházba is, rájöttem, hogy mégiscsak imádom kifesteni a körmeim, ezért körömlakkgyűjtésbe kezdtem, újra magával rántott az olvasás szeretete, és néhanapján még egy film is belecsúszott a programba. Sokat beszélgettem azokkal a barátaimmal, akikkel az elmúlt időszakban kicsit távolabb kerültünk egymással meg örömmel konstatáltam, hogy a környezetemben továbbra is mindenki olyan kis bolondos, mint eddig volt.
Igyekszem összekeverni a kellemest a hasznossal, és amellett, hogy itt random fantasztikusan szenzációs számokat linkelgetek be annak a maroknyi szellem olvasótömegnek, aki néhanapján erre jár, megosztok itt az elején pár teljesen random információt is, csak hogy közben teljesen kivetközhessek az "igazából nem is vagyok olyan béna" kategóriából, és kiderüljön, hogy egy kilométeres nyomi vagyok. Mert amúgy az vagyok, csak mostanában már titkolni sem szeretném, mert minek. Igen,ugyanúgy szeretem a One Directiont mint a Coldplayt, a Beatlest és a Ramonest meg ugyanolyan lelkesen nézem végig a Macskám, a családom és a fiúkat mint a Harcosok klubját, mondjuk azt vegyétek hozzá, hogy természetesen azzal azért tisztában vagyok, hogy nem lehet ezeket egy kategóriában említeni, szóval talán mégsem annyira vészes a dolog. Inkább nem filozofálgatok, mert úgyis én jövök rosszul ki belőle.
3. nap - Dal, amit takarítás közben hallgatsz
Alex Clare: Up All Night
Semmilyen különösebb indok nem áll amögött, hogy ezt a dalt választottam, igazából csak kerestem valami pörgős dalt a kis telefonomon, és ez volt az első, ami szembejött. Igazából a takarításnak azon része, ami nem megy nálam zenehallgatás nélkül, az a porszívózás, épp ezért technikailag azért nem semmi, amikor a hangfalakkal túl akarom üvölteni a porszívónk hangját. A szomszádok biztosan értékelik. Viszont nekem szükségem van arra, hogy miközben ezzel a szemét, szemtelen porszívóval folytatom ádázi harcomat ( az istennek sem akar arra fordulni, amerre én tervezném) valami kikapcsoljon és a dühömet a zene elvigye valahova Kenyába. Szóval igen, ilyenkor legtöbbször vagy ilyen lázadó/dühös rock és punk számok jelentenek megoldást vagy Alex Clare Up all nightja, ami igen egyszerűen tökéletes erre a célra. Meg úgy egyébként is, de ez ugye megint egy másik témakör.
AJÁNLOM AZ OLDALT
