Ha valami engem igazán megdöbbentett a sokéves blogolási periódusaim során, az az volt, ha valaki érdeklődött az iránt, amit írtam, ha valakinek tetszett egy-két leírt gondolatom, aztán meg tényleg lesokkolódtam, ha pár kedvenc blogomat olvasgatva az én nevemet olvashattam, olyan mondatokban, mint " fanninál láttam" "fanni legutóbbi írása után eszembe jutott" és hasonlók.  Amellett, hogy ezek a kis utalások egy kicsit dobtam az amúgy nem túl magas egomon, egyben teljesen összezavartak. Egyszerűen képtelen voltam elhinni az egészet.b Sosem hittem magamban igazán, sosem tartottam magam különlegesnek vagy akármi, ezt a blogot is csak azért csináltam/csinálom, mert semmi mást nem tudok írni. Versekkel próbálkozok néha, de valljuk be, azok rendesen szint alattiak. Mivel pedig problémám van azzal, hogy hogyan fejezzek be valamit, sem a novellákban, sem a regényekben nem találtam meg eddig az én világom. Uhh, de most nem erről akartam beszélni. Hanem arról a két esettől, ami aztán már mindennek a teteje volt számomra, és még mindig nem tudok rajtuk túllépni.  Általában megpróbálkozok mindig valami egyedi szöveget ide oldalra kiírni, mert a sablonos idézeteket már unom, az ilyen sziaa, fanni vagyok szintű pattogás pedig nem az én stílusom. Úgyhogy maradnak azok a félszavak és félmondatok, amiket magaménak érzek. Csak, úgy látszik, ezzel mások is így vannak. Nem tudom, emlékeztek-e rá vagy sem, egyszer ez volt a bal oldali első modul szövege még a dk6o.gp-n. 
 Van egy lány. Tele hatalmas álmokkal. Kételyekkel. Félelmekkel. Aggodalommal. Bizonytalansággal. Érzelmekkel. Hangulatokkal. Hamis mosolyokkal. Igaz mosolyokkal. Könnyekkel. Határozott véleményekkel. Furcsa szavakkal. Iróniával. Gondokkal. Szeretettel. Küzdelemmel. Kitartással. Élettel.. 
Igen, ezt én írtam le, én találtam ki, meg minden ilyesmi. Azért is nem tüntettem fel sehol forrást, mert én magam voltam az. Csak valahol félrecsúszhatott a dolog, valamit nagyon félrenézhettek. Valaki úgy gondolta ugyanis, hogy ez egy idézet. És azóta rengeteg helyen viszontláthatjátok. Facebook adatlapokon, hotdog profilokon, blogokon bemutatkozásként. Sőt, még idézetes oldalakon is, mondjuk két GG idézet között. És ez engem roppantul frusztrál. Mármint, egyrészről megtisztelő érzés, hogy le tudtam írni olyan gondolatokat, amiket mások is a magukénak éreznek, annyira, hogy azt képesek másokkal is megosztani. És nehogy azt higgyétek, hogy az a problémám, hogy a nevem nem szerepel az egész mögött. Isten mentsen. Ide is csak azért írtam le, mert a témába vágott meg nem is tudom. Nem akarok én itt semmit ettől az egésztől. Csak tényleg megijeszt, mennyi mindent el lehet érni a blogolással. 
A másik dolog, szintén hasonló jellegű, de egy kicsit még megdöbbentőbb. Nem tudom, volt-e valaki olyan elvetemült, aki olvasta már a hosszú bemutatkozásom. Ha nem, most itt van, olvassatok bele. Semmi szükség arra, hogy az egészet elolvassátok, igazából egy értelmetlen zagyvasz az egész. Valaki mégis annyira értelmesnek találta, hogy fogta, átalakította a saját életére, pár dolgot megváltoztatott, és felrakta a hotdog profiljára. Ja igen. Egy huszonegy éves fiú. Ööö... igen, ez aztán meg még furcsább. Mármint. Könyörgöm, amikor írtam az egészet, egy tizennégy éves lány voltam. Ő meg jóindulattal is legalább húszéves. Én lány, ő fiú. És ő mégis annyi hasonlóságot talált bennünk (gondolom én), hogy úgy érezte, megéri a fáradtságot, ha egy-két dolgot megváltoztat benne. Annyira bizarrul hangzik az egész, nem? Itt van a hotdog profil, annak, aki azt gondolná, hogy biztosan csak haosnlóan fogalmazunk.  
Nem is tudom, mit mondjak. Ezt a két esetet azért hoztam fel, hogy megértsétek, miért hagytam abba a blogolást egy rövid időre. Igen, többek között ennek is köze volt hozzá. Tulajdonképpen az egyik legnagyobb húzóindok volt azon kívül, hogy nem igazán tudtam miről írni, illetve hogy hiába voltatok naponta százötvenen az oldalon, úgy éreztem, a senkinek írom azt, amit írok.