De tudom, hogy az a maybe, az igazából never. 

Szóval, elolvastam a Szent Johanna gimi című tömörgyönyör sorozat első részét. Akármennyire hihetetlen, én nagyon pozitívan álltam a történethez, örültem, hogy végre egy magyar írónő regénye is lehet itthon sikeres, láttam, hogy nagyon sokan dicsértétek, ezért is vállakoztam egyáltalán arra, hogy belekezdjek. Reménykedtem, hogy ebben azért egyedibbek és sikeresebbek leszünk, mint az ifjúsági filmekben, mert azért valahol mélyen szunnyadt bennem a gyanú, hogy egy álom.net minőségű történettel találom majd szembe magam, könyvformába erőltetve. De hangsúlyoznám, ez a rész tényleg minimális volt, és én bizakodtam. Tényleg. 

Nem kellett volna. Már az első oldal után legszívesebben sikítva menekültem volna valahova, de úgy döntöttem, hogy addig nem alkotok teljes véleményt, amíg legalább az első részen végig nem szenvedtem magam. Ezt a mai napon meg is ejtettem, úgyhogy most már viszonylag nagy biztonsággal mondhatom, hogy ez a könyv NEM JÓ. Ilyen szimplán és egyszerűen nem jó. Ha már így belefutottam a legelejébe... ennél sablonosabb történetkezdést szerintem keresve sem találhatna az ember... És most tekintsünk is el a tényleges első oldalaktól, ahol "a közösségi portál" (nem, nem idegesített halálra, hogy egyszer sem nevezték a nevén, akármelyikre is gondoltak..) bemutatkozóit olvashatjuk, ami már majdnem ötletes, hanem ugorjunk a napló kezdetére. Tehát a tipikus... "anyu vette a naplóm xy éve, akkor még nem tudtam mit kezdjek bele, de most a kezembe került, gondoltam egyet, hogy hmm... milyen jó lenne naplót írni" mondatok után már itt, az első oldalon megkapjuk, hogy a főszereplőnk kikéri magának, nem stréber. (igaz itt még csak zárójeles megjegyzésként, de akkor is. ) Mindegy, miután kihevertük a kezdeti közhelyzuhatagot (esküszöm, rosszabb volt, mintha én írtam volna, mert még a nálam olykor előforduló minimális irónia is hiányzott) A második nagy képzeletbeli "beleütömafejemabillentyűzetbemerténeztnemhiszemel" pillanat nem sokkal később következett, mert megláttam a szöveg közepén egy darab szmájlit. Ott vigyorgott bele a képembe, én pedig nem tudtam mit kezdeni vele. Oké, értem én, az írónő nyílván így akarta elérni, hogy a történet tényleg naplónak tűnjön, mert teszem azt én is használok hangulatjeleket itt a blogban, a twitterről meg ne is beszéljünk.. Addig mondjuk még nem vetemedtem, hogy a naplómban is így írjak, de tegyük fel, hogy a mai tizennégy évesek így csinálják... De könyörgöm, akkor meg nem így írnak a naplójukba, tehát így sem - úgy sem lesz hiteles az egész, akkor meg már nem lett volna egyszerűbb ezeket a vigyorgó arcocskákat eltüntetni a történetből? De, igazából az lett volna, d hát ez így sokkal menőbb, fiatalosabb, meg maibb. értem én. Oké, túl voltunk az első pár nap szenvedésein, megtudtuk, hogy a Johhny Deppes tolltartó mennyivel menőbb, mint a Hello Kittys, és elérkeztünk az első  gimnáziumi naphoz. Akkor azt hiszem, nekem is le kellene írnom a problémáimat ezzel a gimnáziummal vagy mivel kapcsolatban. Először is, komolyan nem értem, hogy miért, miért, miért majmoljuk ennyire Amerikát, ha könyvet szeretnénk írni vagy filmet rendezni fiataloknak? Miért hiszi mindenki azt, hogy ha megpróbálják az amerikai mindennapokat beleültetni a magyar valóságba, abból valami oltárian nagy csoda sikeredik? De tételezzük fel, csak a poén kedvéért, hogy létezik valami hasonlóan csodabogár hely Budapesten... ááá nem, nekem ez nem megy... az egész sztori a Szent Johanna - Jeanne D'Arc vonallal, ezzel az egész francia nyelvű felvételivel (külön poén, hogy mindenki tiszta zseni elméletileg, mert bekerül a francia nyelvű felvételin, aztán az osztály kétharmada stabil kettes mindenből... a logikát már meg sem próbálom keresni) meg jajj..körülbelül olyan közel kerülünk vele egy magyar középiskolás valóságához, mintha a teletubbies-ból próbálnánk megtanulni toastot sütni. Mindegy, még ettől is hajlandó lettem volna elvonatkoztatni, ha normális karaktereket kapok, de ismételten csalódnom kellett. Csak hogy a főszereplő lányból, Reniből induljunk ki... ennél átlagosabb szereplőt az égegyadta világon nem találhatott volna az írónő, annyira látszik, hogy az egész arra megy ki, hogy azonosulni tudjunk szegény lánykával. A személyisége kb. abban kimerül, hogy imád olvasni, és szeret tanulni, de őő kikéri magának, nem stréber, hiába csúfolták miatta általánosban a többiek. És nagyjából itt kimerültünk. Mint arra a regény során többször is felhívják a figyelmét, a stílusa egyáltalán nincs kialakulva, ő maga sem tudja, mit szeret a könyveken és a tanuláson kívül. Mint kiderül, rettentően jó irodalomból és nagyon jól tud fogalmazni, én ennek a jeleit próbáltam kikutatni a naplóbejegyzéseiből, de sajnos alig-alig találtam valamit, részletet viszont feltűnően egyik "alkotásából" sem közölt, csak az utána elért sikereiről olvashattunk. Ennek ellenére ugye elméletileg szerethető, meg az első nap megteszi azt a kedves gesztust az olvasók felé, hogy a nagyonmenő ultrahiperszuper menőlány helyett a padraboruló emóslányt választja, ezzel is reményt adva sok foreveralone társamnak. Éljen. A szüleivel egyébként jó a viszonya, csak természetesen néha nagyon cikinek érzi őket, meg nem érti, miért reagálják túl az egész "kamaszkor" témakört. Esküszöm, ez talán a történet leghihetőbb vonása. Az egyik leghihetetlenebb pedig az, ahogy a kajálásokhoz viszonyulnak.. Reni anyukája úgy van a főzéssel, mint én az orosz nyelvvel, azaz köszönőviszonyban sem, de azért próbálkozik, ő igazán próbálkozik. Apuka meg Renike meg felettébb jófej módon nem úgy kezelik a problémát, hogy megmondják anyunak, hogy "hééé haver szar a kaja" hanem késő esténként a hűtőnél vagy a konyhában randevúzgatnak és dugivacsikat tartanak... annyira mindennapi, reális, és valószínű, nem? Mindegy, ez csak egy apróság a sokm közül, térjünk vissza csodagimink 9. b osztályára, erre a kemény tizenkét főre.  Illetve, Renikét leszámítva tizenegyre. Tudjátok mi a baj ezekkel a karakterekkel, legalábbis így egy könyv alapján? Hogy egyszerre rohadtul eltúlzottak és kegyetlenül kidolgozatlanok, ami, akárhogy vizsgáljuk, nem a legjobb kombináció, sőt...Ott van például Arnold, a zseni mindentudó srác, aki a kétoldalas dogák helyett is húszoldalakat ír, és kilencedikesként három iskolai versenyt is megnyer. Tudjátok mi a legbosszantóbb az egészben? Hogy én rengeteg ténylegesen nagyon okos embert ismerek. Szerencsére. Közöttük olyanokat is, akik amellett, hogy nagyon okosak, még tanulnak is és szorgalmasak. Nem is egy ilyen ismerősöm van. Ennek ellenére ezer százalékra állíthatom, hogy ha tőle kétoldalas dolgozatot kérnek, akkor a legelvetemültebb esetben is beéri három oldallal, de akkor már elnézést kér a tanártól kb. És egy kicsit el van túlozva ez a tanárokkal való szemtelenkedés a másik oldalról, de ez lenne a legkisebb problémám. Aztán a két lánykarakter, Virág és Kinga... Az egyetlen, amit imádtam, az az emós lánykánk butasága volt...na, az élethű lett rendesen, főleg a mai világban. Kingával kapcsolatban viszont rengeteg ellenérzésem támadt, nem tudtam mit kezdeni a karakterével, a legtöbbször annyira össze-vissza cselekedett, nem is tudom, utálni sem lehetett igazán, de semleges sem volt, mert közben idegesített rendesen, meg minden. A fiúk meg? Tipikus, tipikus, tipikus, rengeteg túlzással, és a végére már nagyon erőltetett dolgokkal, mint mondjuk a másik szívatása... előszörre még tényleg nevettem a telefonos hülyeségeiken, de amikor már huszadszor jöttek vele elő, és még mindig nevetnem kellett volna... hát ott inkább csak ingerült voltam és untam az egészet. Természetesenj volt jó pár pozitív pillant, a történet végére ezek a fiúkarakterek egészen szerethetővé váltak, leszámítva, hogy tényleg alig tudtam meg róluk valamit. Külön kedvencem volt a francia fiú, Zsák, benne még látnék a későbbiekben fantáziát (tehát tuti, hogy semmi nem fog történni... ilyen az én formám), és Dave, akit valószínűleg nem épp a legszimpatikusabb szereplőnek szántak, de benne legalább tényleg volt valami életszerűen nevetnivaló. De hogy egy fontosabb elemre ugorjak: Cortez. Ugye tudjuk, hogy megy ez minden amerikai tiniregényben? A lány jancsi hónap juliska napján kiejelenti, hogy őőő ugyan soha nem lesz szerelmes, nem hisz a szerelemben első látásra blablablabla, és másnap - micsoda véletlen - bummm, meglát valakit, remegő térdek, pillangók a gyomorban, és minden ami ezzel jár. Ha valaki még nem olvasott ilyen történetet... az örüljön, nagyon nagy szerencséje van. Szóval megkapjuk fiúideálnak ezt a Cortezt, aki természetesen überjól néz ki, az osztályban mindenki kedveli, deszkázik=menő, és tulajdonképpen minden, ami egy álompasihoz kell. Igazából a történet végéig nem tudtam eldönteni, hogy szimpatikus-e nekem egyáltalán ez a srác, mert annyira hiányzott belőle valami... valóságos... Oké, az, hogy bukásra állt irodalomból... De az is kb. csak azért került be a történetünkbe, hogy Reninek legyen esélye korrepetálnia -> egy kis időt vele töltenie. Áá nem tudom, a legnagyobb problémám az volt szerintem, hogy nem tudtam beleszeretni Cortezbe, ami pedig elég ritkaság (mármint hogy nem tudok beleszeretni abba, akibe kellene. Nem is tudom, előfordult-e velem valaha ilyen). Szóval nem, a szereplőkkel nagyon nem vagyok megelégedve, úgyhogy ezt a részét inkább hanyagolnám is a sztorinak, mielőtt még mást is leírnék ezzel kapcsolatban...Hogy milyen maga a történet? Igazából nem tudom. Olvastam, olvastam, de el nem tudnám mesélni, hogy igazából mi történt. Oké, eltelt Renike első féléve a csodagimnáziumában, de...ettől én még nem hányok cigánykerekeket. Annyira semmi nem történt, hogy az már szabályosan nekem fáj. Voltak persze iskolai események, kisebb-nagyobb drámák. Inkább kisebbek, de..ha most cselekményleíró dolgozatot kellene írnom belőle, hát elég nagy gondjaim lennének. Olyan apróságokat, mint hogy a könyv miatt Barbee és Idiot Side dalok mentek naphosszat a fejemben, már meg sem említek inkább. 

Igazából, akár hiszitek, akár nem, én rohadtul szomorú vagyok, amiért nem tetszett a könyv. Azért, mert tényleg jó lett volna, ha azt tudom most leírni, hogy jajj mennyire jó, hogy már itthon is van ilyen stílusú könyv, és mennyivel jobb, hogy a fiatalok magyar szerző könyveit olvassák, de nem. Igazából nem jobb. Ha engem kérdeztek, ez még a szokásosnál is felszínesebb. Igen, pontosan ezt aszót kerestem, felszínes. Végiggondolatlan, nem következetes... egy gyengébb pillanatomban azt találtam írni, hogy akár én is megírhattam volna. (amire persze legalább öten jöttek a tiltakozó üzeneteikkel). Ezt amúgy természetesen képletesen értettem, de higgyétek el, a magyarból ötösre érettségizők legalább kétharmada össze tudna hozni egy hasonló minőségű történetet. Akárhogy nézzük, én most nagyon csalódtam, és ez a csalódás rohadtul fáj. Mert én tényleg arról szerettem volna írni, hogy mennyire becsülöm, ha Magyarországon is előállnak minőségi dologgal. De akkor úgy látszik, ez a stílusú írásom későbbre marad. Vérzik a szívem, mert utálok negatív kritikát posztolni, mert mindig egy utolsó szenny alaknak érzem magam miatta, de emberek. Tényleg ne végjatok ebbe bele, mert csalódni fogtok. Tehát tizenhárom év feletti értelmes egyedeknek csak akkor ajánlom, ha tisztában vannak vele, hogy nem életük legkellemesebb élményével találják majd szembe magukat. Én most megyek, és kikúrálom majd magam a Beatles-Bibliával. (amit Arnold biztos olvasott, ha már itt tartunk)