A mai nap legalább tízszer kellett elmagyaráznom bármilyen velem szembejövő embernek, miért húzok ki számukra random sorokat rózsaszín szövegkiemelővel John Green Csillagainkban a hiba  című könyvéből, és ismételten rájöttem, hogy imádom azokat az embereket, akik nem kérdezősködtek, nem hozták elő a témát, csak elolvasták a könyv hátulját, esetleg megkérdezték, hogy miről szól, majd nemes egyszerűséggel kölcsönkérték. Egyébként újabb negatív (??) tulajdonságot sikerült magamban ma felfedeznem, ugyanis rájöttem, hogy sokkal hamarabb lesz elegem az emberekből és sokkal hamarabb küldeném el őket a halálba, ha épp egy jó könyvet olvasok. Olyankor sokszor még arra sem lenne késztetésem, hogy köszönjek minden szembejövő ismerősnek, nemhogy leálljak velük beszélgetni. Innen meg már a szerencsémből fakadóan következik, hogy természetesen ez az egyetlen időszaka életemnek, amikor mindenki, de még a bolti eladónő is velem szeretne cseverészni az emelkedő zöldségárakról. De jól kezeltem a dolgot, mert végső soron úgyis bevallanám,hogy igazából még mindig imádom az embereket, és egyáltalán nem zavar, hogy végre valaki foglalkozik velem, csak azért emésztem magam, amiért nem tudok többet olvasni. Életem problémái címszó alatt, ugye?

Másrészt arra is ráébresztett a mai nap, hogy a hangulatom igenis nagy mértékben tud függni attól, hogy épp milyen könyvet olvasok. Egyszerűen egész nap itt bújkált bennem egy ilyen elfojtott agresszió, olyan szívesen rákiabáltam volna az emberekre, hogy vegyék már észre magukat, az élet tele van fontos és gyönyörű dolgokkal, és mi olyan hülyeségekre pazaroljuk az egészet, meg hasonló közhelyeket, de az ilyenekért megint kaptam volna furcsa pillantásokat, és erre a gyönyörű, napsütéses keddre éppen elég volt a " Te miért használsz egy rózsaszín kíhúzót olvasáshoz?" kérdés. Pedig amúgy tényleg túltengenek bennem most a tinédzser-világmegváltó-de közben világfájdalmas - gondolatok, és egyáltalán nem tudom őket kivel megosztani, mert értelmes mondathalmazokba sem tudnám önteni azt a maszlagot, ami a fejemben kóvályog, csak egyszerűen nem találom a helyem, most hirtelen bevonzott a saját világába ez a könyv, és én meg itt ragadtam egy érzelmi hurrikánban, és legszívesebben meghívnám John Greent egy ilyen délután öt órai teára, még akkor is ha nem brit, és linzerkarikát sütnék neki, és végre megkérdezhetném tőle, hogy ő tulajdonképpen hogy vészelte át a tinédzserkorát és vált ennyire fantasztikus emberré, és hogy nekem erre lehet-e még esélyem, vagy már minden kártyámat eljátszottam. Amíg erre viszont nincs lehetőségem, lévén az életem finoman szólva is bosszantóan átlagos, a szó legpozitívabb értelmében, valamint meg sem érdemelném, hogy ilyen fantasztikszenzációs dolgok történjenek velem, addig maradok ebben a pár miliméterrel a padló felett lebegő, elmondhatatlanul abszurd és bizarr állapotomban, és megpróbálom megfejteni, hogy miért a csillagainkban van a hiba, hogy aztán, ha befejeztem, írhassak nektek egy hasonló, kilométeres körmondatokból álló ajánlót, ezzel elérve, hogy ne csak az én lában alól vegye ki szemtelenül elbűvölő módon ez a zseni a talajt.