John Green: Csillagainkban a hiba

Tegnap este óta próbálom összeszedni a gondolataimat, pár mondatban összefoglalni, hogy került John Green könyve egyetlen nap alatt az abszolút szűkített és nagyon szigorúan összeválogatott kedvenc könyveim listájára és hogy szeretném egyszerre, hogy minden tizenéves és felnőtt most azonnal kezébe fogja s Csillagainkban a hibát, de közben meg is tartanám saját magamnak és soha ki nem engedném a kezemből. Az egész olvasásélményemet áthatotta egyébként ez az édes-keserű ambivalencia, egyszerre voltam lenyűgözve a történettől és közben iszonyatosan dühös és mérges az egész világra, az emberiségre és egy kicsit saját magamra is, amiért egyszerűen nem tudtam feldolgozni, mi történt. A történet végén konrétan ledobtam a könyvet az ágyamra, befordultam a sarokba, és miközben természetesen potyogtak a könnyeim, csak néztem magam elé, megbénultam, és képtelen voltam arra, hogy bármire is gondoljak. Engem ifjúsági regény ennyire még nem érintett meg, és főleg nem taglózott le, ezért is szeretnék most egy picit mindenkit rávenni arra, hogy olvassa el a Csillagainkban a hibát.
A történet főszereplője Hazel Grace, egy tizenhat éves lány, pajzsmirigyrákkal, ami, hála az áttéteknek, már a normális légzés lehetőségét is elvette tőle, így oxigénpalackjával jár-kel, azzal a tudattal, hogy bármelyik pillanatban kiléphet ebből az életből. A támaszcsoportban ismerkedik meg Augustus Waters-szel, így aztán már kettejük különös kalandjait követhetjük figyelemmel, mindezt megtűzdelve egy keserű, Amszetrdamban leledző íróval, és az ő "befejezetlen" könyvével, és annyi, de annyi élettel, iróniával, filozófiával, na meg szeretettel persze, hogy azt összefoglalni is nehéz. Nem is tudom, mi fogott meg leginkább a könyvben. Egyrészt azt imádom John Greenben, hogy képes ténylegesen érdekes karaktereket felvonultatni a regényeikben, mindegyikük egy külön világ, egy saját univerzum, és akik hála az égnek tizenhat-tizenhét évesen nem azon gondolkodnak, hogy holnap melyik magassarkút vegyék meg a plázában. Az összes tinédzser szereplőben van valami báj, csak azért megéri foglalkozni velük, hogy egy kicsit az ő szempontjukból is ránézhess a világra, megérthesd az ő nézőpontjukat, azt, ahogy gondolkodnak. A Csillagainkban a hiba is pazarul rámutat arra, ami szerintem fiatalkorunk egyik legfontosabb tanulsága: Mindenki különböző és szubjektív, és csak és kizárólag a nézőponttól függ, mi a jó és rossz, mi a boldog és a szomorú, mi a szerelem, az élet és a halál. Szeretem azt, ahogy magával sodor a történet, ahogy Hazel narrácójában csak azon kapon magam, hogy újabb ötven oldalon száguldottam keresztül, anélkül, hogy egyszer felpillantottam volna, és érzékeltem volna magam körül, hogy mi is történik.
De amit talán a leginkább imádtam a könyvben, és ami miatt John Greennek végérvényesen sikerült magát belopnia a szívembe, az az, hogy a könyvön végighúzódik egyfajta szemtelen realitás. Tetszett minden egyes gondolat, ami Hazelnek és társainak a rákkal kapcsolatban eszébe jutott, tetszett, ahogy nem kellett hősökként tekintenünk rájuk, tetszett az a tárgyilagosság, ahogy korunkbeli fiatalok képesek volták kezelni a helyzetüket, és nem utolsó sorban mindennél jobban tetszett az, hogy Hazelnek, Augustus Watersnek és Isaacnek is FÁJT. Igenis fájt nekik, hogy haldokolnak, fájt nekik, hogy rákosok. Igen, bevallották, hogy néha azt kívánták, bár meghaltak volna, és egy pont után már nem akarták senkinek bizonyítani, hogy erősek. Mert ilyen helyzetben ezt nem is lehet.
A Csillagainkban a hiba szerelmi történet is. Olyan szerelmi történet, amiért már évek óta epedeztem, ahol végre nem abból áll a történet, hogy a fiú és a lány meglátják egymást valahol, valamilyen rejtélyes módon egymásba szeretnek, anélkül, hogy megbeszéltek volna egy tucat fontos kérdést az élettel kapcsolatban, összejönnek, bonyodalom, félreértések, szétmennek, az utolsó pillanatban pedig igen, ismételten teljes a boldogság. Imádtam, ahogy John Green könyve ennél klasszisokkal többet tudott nyújtani, ahogy egyre inkább megismertük a két szereplőt, és főként Hazel szemén keresztül Gust, mi is lépcsőről lépcsőre eshettünk bele a saját Gusunkba.
Amikor ismerőseim affelől érdeklődtek, miről szól a könyv, és én nagyjából felvázoltam a történetet, elhúzták a szájukat. "Akkor ez biztos egy olyan rákos könyv. Tudod, tele életbölcsességekkel, amiket a szádba rágnak, és azt várják, hogy ez megváltoztasson téged" Tudjátok mit? A Csillagainkban a hiba egyáltalán nem ilyen. Hogy filozofál-e? Igen, ahogy azt el is várom az olyan karakterektől, mint Hazel vagy Augustus. Hogy a manapsáig annyira divatos, coelchoi szájbarágós módon? NEM. Úgy vezeti fel neked az élet nagy kérdéseit és válaszait, hogy észre sem veszed. Magával ránt, mint egy hurrikán, és egy egészen más világba visz. Nevetsz, sírsz, dühöngsz és legszívesebben magadra zárnád az ajtót és napokig csak csapkodnál, de szereted. Szereted, még ha szilánkraira zúzza a szívedet is, és napokig vörösek a szemeid az első olvasás után. Szereted, mert megváltoztat és mert nem változol semmit. Szereted, mert a tiéd, de nem. Szereted, mert rólad szól, de mégsem. Szereted, mert megértheted. És szereted, mert nem értheted meg.
Olvassátok el. Megéri.
|