Lehetetlen objektíven és tárgyilagosan írni egy olyan együttesről, ami ilyen előkelő helyet foglal el a szívemben, mint a Fall Out Boy. 11. szülinapomra kaptam meg az első mp3-lejátszómat, és ha emlékezetem nem csal, az első számok, amik arra rákerültek, pont a kedvenc FOB dalaim voltak. Így aztán természetesen érzékenyen érintett, mikor szünetre vonultak, és kisebb szívinfarktust okozott a hír, hogy idén visszatérnek, új albummal, és egy, még mindig elérhetetlennek tűnő amerikai turnéval, de ezt bántam a legkevésbé. Az meg már csak hab volt a tortán, hogy bár először májusi megjelenésről pletykáltak, a Save Rock and Roll már áprilisban kijött, így már elég időt kaptam arra, hogy az első hangtól az utolsóig agyonhallgassam az anyagot, és végre viszonylag összeszedetten is kinyilváníthassam, mennyire szerelmes lettem újra a Fall Out Boyba. 

Bár úgysem tudnék megfelelő jelzőket találni az új albumra, annyit azért mindenképp elmondanék, hogy méltó folytatása lett az előzőeknek, még ha ezt sok kritikus meg is kérdőjelezte. Lehetne persze arról vitatkozni, találunk-e egyáltalán rockot ebben az egész vegyesvágottra sikeredett anyagban (szerintem igen, de én természetesen nem értek hozzá), meg arról is, hogy változott-e és ha igen, mennyit a srácok stílusa a szünet hatására, de ha valaki hajlandó elfogadni az újításokat, és nem a pár évvel ezelőtti Patricket, Pete-et, Andyt és Joet keresni az új dalokban, az szerintem nem fog csalódni, és valószínűleg meg fogja találni az új bulihimnuszait. 

Talán ez fogott meg engem is a legjobban a Save Rock and Rollban. Nem tudom, a srácok honnan vettek ennyi új energiát, és miért határoztak úgy, hogy táncolásra bírják amúgy egyáltalán nem tánckompatibilis személyiségemet, de sikerült elérniük, hogy akárhányszor bekapcsolom magamnak a zenéjüket, legszívesebben felpattannék és végigtombolnám az egészet. Kicsit mintha felszabadultak volna, jópár dalukban vissza sem köszön már a hangzásban az a lázadás, amit azért megszokhattunk tőlük. Meg sem próbálnám határozni, mi ez a stílus, amit magukévá tettek, ugyanúgy megjelennek az elektronikus elemek, mint a hegedűk, a popos ritmusok és ismétlések, az erőszakos basszusok, a zongora és a koncertekre tökéletes csoportosan üvölthető vokál, és ez az egész valami fantasztikus egyveleget alkot, kiegészítve a kicsit talán az előzőekhez képest visszafogott, azonban még mindig sokatmondó és tökéletesen idézgethető szövegekkel és Patrick hangjával. 

A The Phoenix-szel indítunk, ami a második kislemezes dal az albumról, és a refrén már első hallgatás után is abszolút megjegyezhető, ráadásul totálisan beleülteti az emberbe az ugrálhatnékot. A My Songs Know What You Did In The Dark ( Light Em Up) már azzal is folytatja a FOB-os hagyományokat, hogy a címe nehezen lehetne hosszabb, és ez volt az album első előfutára, ami így természetesen instant kedvencemmé is vált. Az ismétlések pedig azt is garantálják, hogy a többség ne ússza meg dallamtapadás nélkül, így aztán a rádiók és zenecsatornák is rendesen ráharaptak itthon a dalra ( hála az égnek). Főleg a szövege tette emlékezetessé már első hallgatás után is az Alone Togethert, és bár hangzásilag talán ez áll az egyik legmesszebb attól, amit így elsőre várnék Patrickéktól, elképesztő, mit műveltek a refrénnel és ha akarnám sem tudnám kiverni a fejemből a dalt. Nyárra tökéletes sláger lesz. Negyedikként a Where did the party go? sem csökkentett a színvonalon, sőt, nekem ez lett az egyes számú favoritom. Minden benne van, amiért imádom a Save Rock and Rollt, ritmusos, jókedvre derít, szintén meggyőző refrénnel és átkötésekkel rendelkezik, ugrándozós, koncerten tömegben üvöltős és hihetetlen szöveggel megtámasztott. A Just One Yesterday  eleje talán, egy icipicit hangyányit tényleg Adele-re emlékeztet, ezt az alantas gondolatot aztán rögtön kitörli belőlem a refrén és az, hogy végre egy kicsit kevésbé túlpörgött számmal is találkozhatunk, jólesik a lassítás ennyi ugrálás nélkül. A The Mighty Fall akár tökéletes is lehetne a hiphop betét nélkül, mert akármennyire vagyok én rap-párti, még mindig nem tudtam összeegyeztetni ezt a közeget a FOB-bal. Ezt leszámítva azonban ebben is megvan minden, amire egy nyári délutánnak-estének szüksége van. A Miss Missing You nekem sokáig olyan kis elveszettnek tűnt ennyi életerős dal között, de a végére csak megtaláltam ebben is a megjegyezhető elemeket, nemcsak szövegileg, hanem a zenében is, Patrick fejhangjai pedig megérdemelnek egy külön fantasztikszenzációs jelzőt. A Death Valleyban is van azért rendesen olyan, ami a régebbi FOB-albumokra emlékeztetett, talán ezért is hagyhatott bennem ilyen mély nyomokat. Bár ezt sem sorolnám a legerősebb és legkarakteresebb számok közé a lemezen, azért megéri a pénzét. Amikor először meghallgathattam a Young Volcanoest, el sem hittem, hogy ezt Pete-ék hozták össze. Tipikusan tábortűz dal, Jason Mraz-es gitárjátékkal, tapssal, és igencsak fiatalság-centrikus szöveggel, tehát ezentúl el sem tudom képzelni, hogy enélkül egy szalonnasütés részese lehessek. a "we will teach you how to make boys next door out of assholes" sorért pedig külön köszönet, tényleg. Először rendesen féltem azért a Courtney Love - féle duettől, de a Rat a tat érdekes módon az egyik legnagyobb kedvencem lett. Hála talán egyrészt a kórusnak, amibe nem lehet nem beleszeretni, vagy az "it's never getting any better" résznek, ami rendesen bemászott a fülembe és ott is maradt. És, hogy a végén csattanjon az ostor, a srácok még Elton Johnt is felkérték, hogy együtt alkossanak valami csodát, ami meg is született a címadó dal, a Save Rock and Roll képében. Ez a dal tökéletesen ötvözi a Fall Out Boy szándékait Elton zongorajátékával és énekhangjával, és szövegügyileg is azért a jobbak közé sorolnám. Tényleg méltó befejezése ennek az albumnak. 

Összességében tehát mindenkinek ajánlanám az új Fall Out Boy lemezt, aki egy kicsit jobb kedvre szeretne derülni, akinek táncolhatnékja van, vagy aki nem teljesen ugyanazt várja a srácoktól, mint amit az előző anyagok alapján megtapasztalt. Nálam ezer százalékkal 2013 legjobb albumai között van a Save Rock and Roll, és jelen pillanatban elég sok mindent megadnék azért, hogy Patrickék egy európai turnét is beújítsanak, legalább egy bécsi koncerttel. 10/10