Sokat gondolkodtam azon, miért éppen azokat tartunk barátainknak, akik. Sosem voltam jó a szorosabb kötelékek megkötésében, valahogy a legtöbb embernél megmaradtam ennél a " ha összekerülünk elhülyülünk, megbeszélünk egy-két dolgot, kibeszélünk másokat ( kár tagadni, ezt mindenkinél el lehet játszani, és mindenki él is ezzel a lehetőséggel), és furcsa módon még késztetést sem éreztem rá, hogy ennél jobban megnyíljak. A gimi ha sokmindent nem is, azt biztosan megtanította, mennyi felszínes kapcsolatot össze tud kaparni magának az ember akár pár év alatt is, és milyen ritka a tényleges, igazi barátság. Hogy mit is értek ez alatt pontosabban? Az óvodát és az általános iskola első hat évét is az isten háta mögötti szülőfalumban töltöttem. Hamar hozzászoktam ahhoz, hogy azokkal kell barátkoznom, akikkel egy osztályba, egy közösségbe járok, mivel rajtuk kívül más korombeli egyszerűen nem volt a környezetemben. Velük voltam suliidőben, velük voltam délután néptáncon és énekkaron, hétvégenként együtt néztünk idióta szerelmes filmeket, és együtt ünnepeltük a szülinapunkat. El sem tudtam képzelni, hogy ez teszem azt egy városban máshogy is működhet. Mindenkit ismertünk a suliban, mindenkiről tudtuk, hol lakik, mit csinálnak a szülei, és minden pletykát magunkba ittunk. Innen bekerülni egy 100ezres nagyságrendő városba, egy nyolcszáz fős iskolába, ráadásul a bájos kollégium kombóval... Egyszerűen nem bírsz belenyugodni, hogy itt köszönni kell annak, akit ismersz, mert az iskola nagy részéről egyelőre azt sem tudod, kicsoda. Nem bírod felfogni, hogy még évek után is teljesen ismeretlen arcok jönnek veled szembe a folyosón, hogy még a ballagók között is van olyan, akinek a keresztnevét sem hallottad az eltelt idők során. Igenis furcsa, hogy egy rakás emberrel kapcsolatba kerülsz a különböző iskolai programok során vagy épp egy-egy szülinapi bulin, és aztán utána hosszú hónapokig mosolyogtok egymásre akárhányszor összefuttok, de ennél többet sehogy sem hoszhatsz ki ezekből az ismeretekből. Furcsa, hogy olyanok, akiknek a szobatársa voltál akár egy évig, együtt éltetek, a következő évben már csak egy-egy félmosolyra futja két óra között meg egy boldog szülinapot üzenetre a facebookon. Valamikor arra is rádöbbensz, hogy sokak azok közül, akikkel általánosban minden idődet töltötted, teljesen megváltoztak (épp ahogy te is), és hiába igyekeztek, nem tudjátok fenntartani a kapcsolatot, elszakadtok, és legközelebb már csak egy-egy tízperces beszélgetésre futja a vonaton, péntekenként, hazafelé. Innen pedig már csak idő kérdése, hogy rádöbbenj arra is, hogy a mostani osztálytársaiddal ugyanez fog történni. Persze, meg fog maradni az a pár ember, akik tényleg számítottak, akikkel tényleg egy hullámhosszra kerültetek, akik a barátaid lettek. De a többiek? Talán ha összefuttok majd a nagyvárosok sétálóutcáin, intetek egymásnak, ha véletlenül egy házibuliba kerültök, koccintotok egymás egészségére, érdeklődtök a többiek jelenje felől, megígéritek, hogy mostantól majd párszor találkoztok, de ennyi. Vagy ennyi se, tekintve, hogy biztosan lesz olyan ember is, akitől örülsz, hogy megszabadulsz. 
Furcsa dolog ez a barátság. Egyelőre nem tudom elhinni, hogy minden embernek megadatik egy igaz barát, aki hosszan ott marad az életében. Kezdem azt hinni, hogy ez csak egy illúzió, egy rózsaszín ködfelhő, egy ábránd, amiben jó bízni.