Nézegettem a firkálmányokat, végiglapoztam a blogom archívumát, és rádöbbentem, hogy szinte nem is tettem említést a tavaly nyári, norvégiai nyaralásunkról. Helyesbítenék: találtam jópár piszkozatot, elkezdett oldalakat, részletes beszámolóterveket, de egyiket sem sikerült befejeznem és mindenki számára elérhetővé tennem. Most viszont már, több hónap távolságból, azt hiszem, sokkal tisztábban, tömörebben és reálisabban mesélhetem el életem eddigi legjobb egy hetét. Az idiótan sipítozós részről legalábbis lemaradhatunk. 

A teljesen indokolatlan és megmagyarázhatatlan szerelmem a skandináv ország és lakói iránt jópár éve elkezdődött már, így természetesen akárhányszor szóba jött családunkban a nyaralás téma, nálam mindig ez volt az elsőszámú ötlet. Anyagilag viszont egyáltalán nem vagyunk úgy eleresztve, hogy egy ilyen típusú nyaralás, ráadásul egy ennyire drága országba csak úgy pikk-pakk megoldható lett volna, így tiszteletben tartva ezt, meg a családom más tagjainak igányeit, évekig vártam, hogy egyszer megnyerjük a lottót, csoda történjen, vagy valami jótevő dzsinn kijöjjön a teáskannámból. Pontosan tudom, hogy a "nagyon kedvező ajánlat" és a temérdek akció és árkedvezmény ellenére ez az egész kiruccanás még mindig egész borsos árban volt, ezért örökké hálás leszek apuéknak, hogy megteremtették számomra a lehetőséget, hogy tavaly nyáron végre eljuthassak álmaim országába. Ez volt a szülinapi ajándékom, előre legalább három évre, és engem most már ha sehova nem visznek el nyaralni, akkor is boldogan halok meg. 

A történetnek a pikantériája, hogy ez az egész norvégiai út egy ilyen hajós kirándulás keretein belül jött létre, azaz felszálltunk egy akkora hajóra, amit el sem tudtok képzelni ( de tényleg, hatalmas volt. Én féltem. Meg eltévedtem, meg hasonlók), körbejárjuk Norvégiát, mindenhol megállunk, körülnézünk, és visszatérünk. Persze ez az én, alaposan mindent felfedezős városnéző természetemnek nem felelt meg tökéletesen, de kit érdekelt ez akkor, mikor az eddigi legkomolyabbnak és tartósabbnak tűnő álmom beteljesült. Most már abban is biztos vagyok, hogy valamikor vissza fogok térni, hogy még egyszer bejárhassak mindent, ami akkor, augusztus elején kimaradt. 

A hajónk a dán fővárosból, Koppenhágából indult, addig pedig repülővel tettük meg az utat, amszterdami átszállással. Mivel viszonylag korán, még a délelőtti órákban megérkeztünk a koppenhágai reptérre, már itt egy több órás városnézésen vehettünk részt a magyar, kb. harminc fős csoportunkkal. Nagyjából már itt kiviláglott, mégis mennyire kilógtunk mi ebből a közegből, az öcsémen és rajtam kívül egyetlen, kb. 25 éves lányka tartozott hozzánk, a többiek mind ötven és hatvan között tengődtek valahol. Állandó idegenvezetőnk egy, a harmincas éveit taposó szőke nőszemély volt, olasz vőlegénnyel ( aki viszont sajnos nem tartott velünk), Koppenhágában viszont kaptunk még egy, kb. 40-es éveinek közepén járó, több évtizede ott kint élő nénit is. Koppenhágáról röviden, tömören annyit, hogy egyszerűen gyönyörű, és abszolút élhetőnek tűnt a város ezalatt a pár óra alatt. Szerintem Magyarországon egy év alatt nem láttam annyi biciklist, mint itt egy nap alatt, és minden olyan nyugodtnak tűnt. Körbejártuk az óvárost, megnéztük a Parlamentet és a Tőzsdét, szerelmes lettem abba a kikötőbe, lefényképeztem a kishableányt, láttuk a királyi család házait, így maradt bennem egy tömör és felszínes "csodakép" Koppenhágáról, ami szintén csábít arra, hogy egyszer rendesen körülnézzek Dániában. Ahogy odaértünk a monstrumunk kikötőjéhez, hát engem azért rendesen megijesztettek. Olyan fegyelem és figyelem volt, elvették a csomagokat, végigmentél a korlátokkal körülkerített részen, becsekkolták, barbadosi portásfiúnál, akinek az angol akcentusa imádnivaló volt, aztán beléptél a hajóra és... TITANIC. de egy az egyben. Aranyozott korlátok, hatalmas étkezők, mindenfelé futkározó felszolgálófiúk, satöbbi. A tizediken kaptuk meg a szobánkat, ami, ha jó, ha nem jó, leginkább  egy kétszemélyes kínai családnak lett volna elegendő, szóval hiába volt gyönyörűen berendezve, azért elég szűkösre sikeredett, és tényleg csak aludni lehetett megmaradni benne. Viszont az erkélyre is ki lehetett ülni, és emberek...ott történtek ám a csodák. Arról az erkélyről láttam meg először Oslo partjait, az első pillantásomat onnan vethettem a kedvenc síugrósáncomra, és a havas hegycsúcsok is tündöklöttek előttem valamelyik reggel. Első este pont arra volt időnk, hogy feltérképezzünk mindent (illetve...majdnem mindent) ezen a csodahajón. A kedvencem természetesen a fedélzet lett, egyszerűen imádtam, ahogy szétfújta a szél a hajam, miközben bámultam a hullámokat, teljesen romantikusan filmbeillő volt az egész. De volt itt minden, medencék, bárok, kaszinó, edzőterem, szusibár, szalonok, diszkó, tényleg csak azért imádkozott az ember, hogy ne tévedjen el ( ami azért nekem sikerült. Természetesen. )

Az második napunk nem máshol kezdődött, mint a varázslatos Oslóban, Norvégia fővárosában. Reggel épp ironikusan a Muse Starlightja ment a rádióban, amikor érweztük, hogy lassítani kezd a hajó, kikászálódtam a meleg és puha ágyikómból, és kiültem a hideg és szeles erkélyünkre. Nézelődtem, nézelődtem, először csak kisebb szigetcsoportokat és a hegyeket láttam, aztán felsejlettek a város határai, és ott volt valami, egyelőre csak mikrométeres nagyságban, ami bizony egy síugrósánchoz hasonlított. Igen, ez  volt a kedvenc síugrósáncom, a Holmenkollen, amihez később ugyan nem sétáltunk fel, de már csak innen látni is maga volt a csoda. A város kellős közepére érkeztünk meg, kiszállva pont látszott a városháza épülete is, innen egy buszra szálltunk így jó magyarcsoportostul, és megismerkedtünk idegenvezetőnkkel, egy izraeli nőcivel, aki a spanyol barátjával költözött ki Oslóba pár évre. Nagyon sok érdekességet mesélt a városról, meg a norvég mentalitásról is, a buszról körbejártuk a belvárost és a  Frognert, majd a Vigelund Szoborparkban kötöttünk ki. Ez egyébként valami csoda, Vigelund az emberi élet körforgását örökítette meg több szoborcsoportban, és az egészet egy gyönyörű parkba telepítette, teljesen lenyűgöző látvány. Ezután egy skanzenbe mentünk, amit nekem nem kellett volna élveznem, mivel ha ugyanez itthon történik meg, valószínleg végig szenvedek, itt viszont szívtam magamba minden egyes információt, körbejártam minden házat és templomot. A belvárosban is kaptunk egy kis időt körülnézni, lenyűgözött a sétálóutca is. Amellett, hogy tele volt minden turistákkal, láttam azért rengeteg norvég fiatalt is, náluk sokkal inkább jellemző volt az, hogy mindenki a legutóbbi ismertebb trend szerint öltözködik, ami persze nagyon csinos, de egy idő után unalmassá vált ( ennyi volt a divatblog kitekintésem, ennél több információval sajnos nem tudok szolgálni). Visszafelé pedig ismételten hatalmas mázlink volt, mivel pont őrségváltásra értünk oda, ahova akartunk, és így láttuk a fess norvég katonafiúkat elvonulni. Ez egy külön élménynek számított nálam. Késődélután viszont vissza kellett másznunk a hajónkra, és már indultunk is tovább, és igen, a szívem megszakadt, hogy ott kellett hagynom Oslót. Természetesen egyből felkerült a bakancslistámra a visszajutni Oslóba! pont. 

A hajón aztán nem nagyon pihenhettünk, részt vettünk egy x fogásos gálavacsorán, ahol nekem már az előétel is bőven sok lett volna, de csak jöttek a rizottók, a lazacok, és egyéb különlegességek, nekem meg jó magyar módjára mindent végig kellett kóstolnom. A hajó személyzete olasz volt nagyjából, így a jó kis itáliai séfek gondoskodtak arról, hogy minden remek legyen. Estére kinyitottak a boltok is a hajón - ne, ne kérdezzétek, minek - ahol a gumicukron kívül tulajdonképpen minden ilyen elérhetetlen kategória volt, de ez minket akkor nem érdekelt. Később aztán egy gálaműsort is végigültünk, na ezt nem kellett volna azért, az olasz operaénekesek, orosz balettáncosok és artisták annyira nem voltak az én világom. 

A következő reggel ismételten nem mindennapi látványra ébredtem, kinézve ugyanis fehér faházak mosolyogtak rám, ezzel is jelezve, hogy mgeérkeztünk Stavangerbe. Ez a kisváros több dologról is nevezetes, egyrészt ezekről a pofátlanul a képembe bámuló kis házakról, másrészt meg arról a nagy szikláról, ami minden Norvégiát ábrázoló összeállításban benne van, na ez az, amit nem néztünk meg, így egyértelműen bakancslista-jelölt lett. Mindent nem lehet elsőre, ugye... Viszont eljutottunk egy középkori kolostorhoz is, ami csodálatosan zöld környezetben volt, és a csepergő eső sem vette el a kedvem. Az idegenvezetőnk itt egyébként egy magyar hölgy volt, aki Spanyolországba költözött ki, itt találkozott a spanyol férjével és együtt jöttek ki Norvégiába.  A fehér házak környéke egyszerűen gyönyörű volt, tényleg, mintha egy mesében vagy egy film díszletei között járkált volna az ember, minden pillanatot az emlékeimben őrzök. Csodálatos napunk volt, és még egy kis szabadidőt is kaptunk, ami alatt - dobpergés - megtaláltam a tökéletes plüsrénszarvast. Még a buszsofőrünk ablakába volt kitéve egy iszonyat édes szarvas, és én elhatároztam, hogy ha beledöglök is találok ilyet. Meg is lett az eredmény, egy kis kézműves boltban találkoztam Vele, kis kötött pulcsijában és nadrágjában csak rám várt. Nem mondom, hogy nem volt nagyon drága, de  mentségemre legyen szólva, egész út alatt szinter csak ezt kértem, és azóta is nagy becsben tartom. Konkrétan imádom. Stavanger is bennhagyta a nyomát tehát a szívemben és emlékeimben, és bármikor, kérdés nélkül visszautaznék ide is. 

Ha még eddig úgy éreztétek, hogy csak kicsi túlzással kezelem én ezt a Norvégia témát, alig viselkedtem fanatikusként a városok leírásánál...Na, ez pontosan azért van, mert még nem írtam Bergenről, ahova az ezt követő napon érkeztünk. Bergen..az én vagyok. Az a város, minden épületével, minden mozdulatával, minden rezgésével vonzott magához, és az az egy nap elég volt ahhoz, hogy menthetetlenül kötődjek hozzá, és azóta is minden nap eszembe jusson, hogy visszamenjek. Ráadásul az itteni idegenvezetőnk, Bálint, a huszas éveit taposó srác volt, akinek nyílván sokkal jobb  a szövegét hallgatni, mint egy öreg néninek. Apropó, Bálint amúgy itt Pesten volt japán-szakos, de kiment egy évre Spanyolországba, itt tanult meg norvégul, és így került ki később Bergenbe. A városban először felmentünk egy ilyen felvonó-cuccal (olyasmivel, ami ott Pesten talán a Gellért-hegynél van. Hatalmas kérdőjelek, mert nem ismerem a fővárosunkat), hogy a magasból nézhessük végig az egész várost. Ami tényleg valami eszméletlen látványt nyújtott, én csak álltam, és néztem, és nem hittem el, hogy itt vagyok. Minden annyira tökéletesnek és sebezhetetlennek tűnt. Az már persze olaj a tűzre, hogy apukám nagyon előretekintően és felettébb tapintatlanul elkotyogta a kis idegenvezetőnknek, hogy én mennyire imádom ezt az országot, aki innentől kezdve kötelességének érezte, hogy állandóan meséljen nekem valamit, sőt azt is felajánlotta, hogy norvég gyorstalpaló órákat ad nekem. ( oh yeah) Miután fotózkodtunk pár trollal (nem, nem internetes trollal, az igazi trollok Norvégiából jönnek), meglátogattuk Bergen híres kikötőjét, a Bryggent, ami, ha még nem mondtam volna, a világ legeslegszebb környéke. Nem bírom nem szeretni, annyira gyönyörű, gyönyörű, gyönyörű. Nem messze tőle pedig adta magát a halpiac is, ahol olyan gasztronómiai élményekben lehetett részem, mint a bálnahús-kóstolás (furcsa és zsíros, de nem kifejezetten rossz), valamint a jávorszarvas és rénszarvaskolbász. Ettünk még természetesen lazacot, meg mindenféle halat, de, és itt jön kirándulásunk legmeglepőbb része, itt ettem életem legfinomabb, legédesebb eprét és málnáját. El nem hinnétek, dea norvég gyümölcsök isteni finomak. Mivel azonban nem sok helyen terem meg az országban, nem olcsó mulatság, ráadásul ugye augusztus közepén jártunk, és ekkor értek be igazán... de maga volt a mennyország. A halpiacon amúgy nem kellett elővennünk semmilyen norvégtudást, az eladók többsége ugyanis spanyol volt, így angolul is megszólaltak. Jajj, de hát Bergen... egyszerűen imádtam. Volt még szabadidőnk, körbejárhattuk a belvárost rendesen, találtam groteszk Ibsen szobrot, minden tökéletes volt. VISSZA VISSZA VISSZA AKAROK MENNI

Az este pedig még viccesebben sikerült, ugyanis lecsaltam az egyáltalán nem partiképes családomat a Zebra Bar nevezetű helyre (igen, ezt Győzike rendezte be. minden négyzetcentiméter zebramintás volt), hogy igyunk már egy koktélt és nézzük meg az animátorok műsorát. A koktél kellően kellemes volt, a program pedig... na az megint külön misét érdemel. Történt ugyanis, hogy aznap a meglehetősen édes és markáns olasz kis animátorok Beatles estet tartottak, ami abból állt, hogy négyen beöltöztek a zenekarnak, a lányok és még egy srác ( egy alacsony, harmincas, olasz, napbarnított joseph gordon-levitt hasonmás) pedig a főhangulatember kis kopaszszemüveges olasz csávókának (asszem Roberto) segítettek a műsor levezetésében, ami annyiból állt, hogy kitettek a színpad közepére egy széket, elindítottak random Beatles dalokat, aki felismerte, annak meg oda kellett futnia a székhez és bemondania a válazt. Először jót röhögtünk az egészen, aztán anyuék elkezdtek heccelni, hogy úgysem merek kimenni, stb. erre megszólalt a Help!, én fogtam magam, kifutottam és lecsüccsentem a székhez. Roberto odajött, megkérdezte németül, hogy mi a nevem, meg hogy honnan jöttem. Mondtam neki, hogy Ungarn, erre átváltott angolra, és nem értette, miért beszélem mindkét nyelvet. Jól van mondom, mindegy. A kezembe nyomott egy cd-tartót, mint nyereményt, majd elmagyarázta, hogy akkor most táncoljak a kis joseph gordon-levitt sráccal a help!-re. Ja mondom okay, erről nem volt szó, de nem ellenkezem. Lejtettünk valami nyomiságot, másnapra pedig én lettem a magyar csoport kedvence, mert hogy én milyen egy talpraesett kis lányka vagyok, és hasonlók. 

A hosszú nap éjszakája után ( látjátok szellemességem, ugye?) pedig egy kicsit adóztunk a természetnek is, és a Geiranger-fjordhoz látogattunk el... Ami ismételten lélegzetelállító volt. Gyerekek, nem hiszitek el,m hogy ilyen gyönyörű hely a földön létezik. Az idegenvezetőnk egy helyi norvég bácsi volt (ezaz, végre),vele jártuk körbe a környéket. Megálltunk több vízesésnél (gyönyörűek!), egy tipikus norvég étteremben ettünk (szőke norvég kiszolgálósrácok, ugye), majd többször is kiszálltunk, hogy így, augusztusban hógolyózhassunk egy kicsit. A magasság engem ugyan megszédített, de egy hosszú és kanyargós út után végre felértünk a kilátóhoz, ahonnan megnézhettük az egész vidéket, és úristen, tényleg minden elmesélhetetlenül fantasztikus volt. Itt már azért volt annyira hideg, hogy hajlandó legyek, ha csak egy rövid időre is, de felvenni a tavaszi kabátomat. 

Másnap újabb izgalmak leselkedtek ránk, nem máshol, mint a hajón. Igen, ez a napunk utazással telt, elhagytuk életem kedvenc országát, és én, ha nem azzal töltöttem az időt, hogy bámultam ki a fedélzetről, és integettem a tájnak, akkor vagy öcsémmel jártam felfedezőúton, vagy ettem. Olyan olasz pizzákat sütöttek ezek a kis szakácsok, istenem. Öröm volt ránázni is. Ráadásul az ebédlőből is ki lehetett látni a parta, szóval ennek is megvolt a maga hangulata. Estefelé anyu elcsalt, hogy menjünk el a konditerembe, fel is ültünk a szobabiciklikre, közben bámultuk a tengert (ezek imádják az ablakokat), meg tévéztünk, így például pont belefutottunk Gyurta Dani olimpiai aranyába is. Este aztán, most már anyuék nélkül, a fent említett egyetemista és pár másik magyar társaságában ismét a Zebra barban kötöttünk ki, a Jacko-est megint jól sikerült, plusz az egyik magyar pár még egy táncversenyen is részt vett. Olyan tizenegy körül úgy gondoltuk, felnézünk a diszkóba is, na az mondjuk meglehetősen üres volt, pár német fiatal üldögélt a szélén a székeken, meg ketten, ha táncoltak. Próbáltunk több embert bevonni, a végére egész jó buli sikeredett, de semmi extra. Azért ezt is ki kellett próbálni ugye. A legjobb egyébként a dj volt, aki öt percig vagy semmit téve állt a monitorja előtt, vagy kint cigizett, más variáció nem  volt. És ezért kapja a nemtudomhányszázezres fizetését. 

Az utolsó megállónk a németországi Kiel volt, ahol úgy döntöttünk, nem tartunk a magyar csoporttal valami skanzenbe, hanem az én némettudásomra hagyatkozva körbejártuk a várost. Söröztünk, vásárolgattunk, a Starbucksban is otthagytam a lábnyomom. ( Külföldön kell Starbucksozni. Nincsenek miértek, egyszerűen szükségem van rá. ) Kiel egyébként hangulatos kis német város, én eddig csak a kézilabda miatt ismertem, de egyszer idei is érdemes ellátogatni. Mondjuk Norvégia ilyenkor még annyira élt bennem, hogy nem igazán kötött le semmi, és állandóan az elmúlt napokon agyaltam. Az utolsó napon pedig visszatértünk Koppenhágába. Már reggel megérkeztünk, és egyből elszállítottak minket a reptérre, ahonnan a repülőnk viszont csak este hatkor indult. Aggódtunk, hogy egy egész napot ott kell dekkolnunk, de szerencsére feladhattuk a bőröndjeinket, és ezek nélkül, az egyetemista lánnyal és szüleivel családostul visszametróztunk a városba. Itt így volt még rengeteg időnk körülnézni, körbejártuk a boltokat, a bevásárlónegyedet, beültünk egy sörre ismételten, csak hogy még jobban megszeressük a várost. A hazaút is tartogatott izgalmakat, még a reptéri kávézóban tudtuk  meg, hogy Berki Krisztián is aranyérmes lett, aztán mikor Pestre hazaértünk, már mindenki Pars Krisztiánról beszélt...Nem csak nekünk volt sűrű a nap. 

Hogy összességében mit tudnék mondani? Hogy Norvégia gyönyörű, maga a csoda, és semmit sem lankadt a lelkesedésem, sőt, tavaly nyár óta csak még jobban imádom az én kis skandinávjaimat. Ha egyszer úgy hozza a sors, mindenképp látogassátok meg, mert felejthetetlen élményben lesz részetek.