Emlékeztek még, hogy pár héttel ezelőtt milyen válságba került az összes sorozatnézési szokásom? Hogy bármibe kezdtem, megakadtam pár rész után, és az istennek nem akaródzott a további részeket letöltenem. Nos, ahelyett, hogy azzal orvosoltam volna a gondjaimat, hogy valamit most már a változatosság kedvéért tényleg végignézek, inkább belekezdtem egy újabb gyöngyszembe. 

Sosem értettem, miért is nem nézek én tulajdonképpen egyetlen nyomozós, fbi-os, akármilyen ilyen sorozatot, mivel tízéves korom óta az Agatha Christie regényeken nevelkedek, ráadásul a kedvenc kortárs krimiíróim is Skandináviából jöttek, valamiért még sem vett rá eddig senki és semmi arra, hogy belekezdjek a nyomozósdiba sorozatszerűen. ( A Sherlock kivétel, mert az egy másik univerzum, és mindenek felett áll) Na, eddig. A Hannibalban viszont sikerült megtalálnom mindent, amit eddig a nyomozós sorozatokból hiányoltam.

Először is, végre sikerült egy olyan nyomozó-figurát alkotniuk, aki nem annyira tökéletes és mindenki felett állóan okos, mint amiket általában megszoktunk. Hapsikánk, Will Graham, ugyanis hiába van megáldva azzal a különleges képességgel, hogy hatalmas empátiájának köszönhetően a legelvetemültebb sorozatgyilkosok helyébe is tudja képzelni magát, ezzel jelentősen megkurtítva a nyomozási időt, olyan labilis lélekkel és idegrendszerrel rendelkezik, hogy konkrétan már az első részek után is rettegve várod, mikor roppan össze, mikor tesz majd valami olyat, ami visszafordíthatatlan, és egyáltalán meddig bírja épp ésszel felfogni, mi történik vele. Will egyszerűen bosszantóan szeretnivaló, és tényleg a legjobb a karakterben, hogy lehet érte aggódni. A színész, Hugh Dancy meg hát, igen, felkerült azért a future husband listámra. 

És mi tehetné még fantasztikusabbá a történetet, mint Hannibal, a kannibál? A Will mellé kis cihológusként rendelt Hannibal Lecter ugyanis saját maga is szívesen lakmározna a szívemből meg a tüdömből, de mindezt olyan groteszkül finom módon, hogy nem tudok nem csodálattal nézni az emberre. Mads Mikkelsen tökéletes választás volt a szerepre (annyira DÁN, annyira SKANDINÁV, úristen), külön fűszerezi a karaktert, hogy engem végig Hitlerre emlékeztet. Mindegy, nem is ez a lényeg, hanem az, ahogy a mi kis pszichopatánk csöndben és nyugalomban áll a legnagyobb izgalmakkor is, lenyűgöz a hidegvére és ahogy ezt a nyugodtságot tényleg mindig meg tudja őrizni. Aztán az az irónia, ami elő-előbújik néha... A konyhaművészetéről nem is beszélve... Az egyik legérdekesebb sorozatkarakter, akivel valaha találkoztam. 

A fantasztikus főszereplőpáros mellé pedig kapunk azért rendesen a kellék-mellékszereplőkből, a nyomozást irányító fekete rendőrbácsi például tipikusabb nem is lehetne, de az egyre többet feltűnő pszichiáternő karaktere még rengeteg érdekességet tartogathat magában. És, az utolsó durranás, és ami végleg meggyőzött arról, hogy nekem a Hannibalra a mindennapjaimban is szükségem van, az az, hogy végre elszakadtak a nyomozós sorozatok " egy rész, egy eset" beütésétől, és egy-egy esetet több részen keresztül boncolgatnak, szereplők tűnnek el és térnek vissza, és az ügyek nem záródnak le negyven perc alatt, azaz számomra, minden groteszk eleme ellene a Hannibal sokkal valósághűbbé válik a legtöbb sorozatnál,még ha ez paradoxonnak is hangzik. 

Pazar a hangulatvilága, minden annyira bajlós és sötét, sehol nem találtam még meg a happy endemet, bezzeg vér, meg szarvasagancsok, azok mindenütt vannak. Bár eddig csak négy részt sikerült végignézem, ez alapján is szeretném mindenkinek ajánlani a Hannibalt, mert ténylegesen valamivel többet és egy kicsit mást ígér, mint amire én elsőre számítottam.