Annyira elmerülök néha mindennapjaim egetverő és hatalmas történéseiben, hogy észre sem veszem, mi folyik a világban. Valamiért mostanában teljesen kimerítőnek és minden erőmet leszívónak érzem azt a folyamatot, ami alatt megpróbálok rájönni, ki is vagyok valójában, megfelelni a saját, és senki más, csak a saját elvárásaimnak, mindeközben pedig jól érezni magam és nem hagyni, hogy mások letérítsenek arról az útról, amit én elterveztem magamnak. 

Emellett pedig, rengeteget gondolkodok a jövőmről. Világéletemben az az ember voltam, aki szerette előre kitalálni, mi lesz vele x év múlva, majd egy utolsó pillanatban érkezett apró sugallat, gondolat miatt ha nem is teljesen felrúgva ezen tökéletesnek tűnő terveket, de egy kicsit módosítva őket egy kisebb kanyarral ékesítve indulni el az úton. Most, kevesebb, mint másfél évvel az egyetemnek hívott riasztó intézmény előtt, már rengeteg verzió lejátszódott a fejemben, de még mindig nem tudom, melyik lenne a leghelyesebb. Itt van persze az egyértelmű, sok ezer ember által kitaposott ösvény, egy jól sikerült érettségi után felvételi az ELTE pszichológiájára vagy skandinavisztikájára, szerződésaláírás, öt év komoly hallgatás, majd egy nagy, üres semmi, vagy legalábbis egy rohadt nagy kérdőjel azzal kapcsolatban, hogy mi is jöhetne utána. Munkalehetőségek? Na ne vicceljünk. Ez tehát a sokadik terv, a  "ha minden kötél szakad" és a "ha hirtelen egetverő honvágyat érzek és mindenképp  a barátaimmal akarok maradni" verzió. Van aztán, pont ez előtt eggyel a rangsorban egy elérhetetlen álom kategória, azaz valamelyik brit jóhírű egyetem, ahol kiélhetném  az összes kreativitásom meg minden hasonlóm, itt mindössze két probléma van. Egy, hogy rohadt drága és kettő, hogy rohadt drága. Valamint messze is van, de ez már csak hab a tortán. Azért erről különösebb szívfájdalmak nélkül le tudtam mondani, de a szívem egy részét még mindig bántja egy kicsit. Az előző két opció kizárásával persze maradna a nagyon evidens választásnak tűnő Bécs, és sziporkázó némettudásom. Bécs ugye szemtelen módon még Pestnél is közelebb van hozzám, és tulajdonképpen minden adott lenne ahhoz, hogy ott tanulhassak, de, de, de... A bécsi egyetemek itthon meg Ausztriában még úgy-ahogy elfogadottak és megfelelő presztízzsel rendelkeznek, de Európa többi részén azért már nem tartoznak az elitbe, így ennyi erővel már az ELTE-n is csücsülhetnék és ott legalább magyarul hallgathatnék mindent... Így azért szívom a fogam ezzel kapcsolatban, bár másrészről imádom Bécset, abszolút el tudnám ott képzelni az életem, és Ausztria az mégiscsak Ausztria. Kérdés ugye, hogy mi maradt még. Norvégiáról már rég lemondtam egyetemi téren, ahogy a többi skandináv országról is, Németország viszont....nagyon piszkálja a csőrömet, azon belül is München, ahol most már tandíjat sem kellene fizetni. München végülis annyira messze sincs, természetesen ezt a várost is imádom, meg az egész német atmoszférát, és ráadásul az egyetemei is sokkal jobb hírűek, de elég nagy kalandnak érzem azt, hogy ebbe én így, egyedül belevágjak. Igen, féltem magam attól, hogy elveszek ebben a nagyvárosban, hogy nem tudom megoldani a kínos pénzügyeimet, hogy semmit nem értek meg a német hablatyból, hasonlók. Persze nem élet az élet, ha nem kockáztatok meg nem vagyok bátor, na de ennyire... Egyelőre mentőöves megoldásként azt találtam ki, hogy mindenképp elkezdeném Bécsben az egyetemet jövő szeptemberben (jézus, de közel van), és az első két félévemet ott tölteném. Ha eszméletlenül jól érzem magam, beilleszkedtem és a tanulással meg saját magam ellátásával sincs gond, maradok. Ha úgy érzem, minden szép és minden jó, de mégis vonz München, megyek oda. Ha teljesen megcsömörlöttem a nyelvtől és az osztrákoktól, az ELTE még mindig itt van, vagy ha nagyon ráérek, ott a Milestone, onnan meg már csak egy köpés a St. Andrews. 

Mivel mások életével mindig sokkal egyszerűbb valamit kezdeni, mint a sajátunkkal, és mivel mindenkinek más a véleménye erről a témáról, szeretnék mindenkit megkérni, hogy adjon nekem tanácsot. Bármilyet. Szívesen fogadnám, mert rámférne.