Szeretem az életem, amiért úgy szerveződik, hogy még csak véletlenül sem juthassak el oda, ahova szeretnék. Az egész nyaram alig pár fix pogramra lenne felépítene, amiket viszonylag fontosnak tartok, erre nem egy- és ugyanazon időszakokra esnének így párosával...De, pontosan, ez az én életem. Meg a karma kaméleon. 

Már majdnem eljutottam arra a szintre, hogy arról írjak bejegyzést, milyen ruhákat sikerült az elmúlt időszakban beszereznem, ami a kódolvasó, mögöttes tartalom kereső technikának csak egyetlen dolgot jelenthet: Ausztriában voltam. Magyar, bevásárlóközpontaknak hívott pénznyelőkben ugyanis sosem sikerülne annyi dolgot összeszednem értelmezhető áron, hogy telepakolt táskával jöjjek haza, de a pénztárcám se ürüljön ki teljesen. Aztán mégis lemondtam erről a - ha jól értesültem - haulnak becézett történetről, mert rájöttem, hogy semmi mást nem tudnék írni azon kívül, hogy mennyire örülök neki, hogy végre sikerült szereznem egy gyönyörű, egyszerű világoskék felsőrészt, egy mentazöld rövidnadrágot, amibe azóta szerelmes vagyok, és egy szürke, nyuszis nyári ruhát, mert hogy nálam ruhákból mindig óriási hiány van. Úgyhogy a fantáziátokra bízom, hogy kitaláljátok, mégis milyenek lehetnek ezek a szerzemények. Amivel viszont mindenképp szerettem volna eldicsekedni még így az ausztriai vásárlósdival kapcsolatban, az a csoki. Betértünk ugyanis a Lindt márkaboltjába, hátha belefutunk valami akciós termékbe ( Azért normál áron, nem tudom, ki hogy van vele, a Lindt csoki nem az a fajta, amit csak úgy megvesz az ember...sőt egyáltalán nem vesz meg, hiába tudja, hogy ténylegesen isteni finom), és olyan szerencsénk volt, mint egyszer. Mivel a húsvét láthatólag elmúlt már, húsvéti termékek viszont maradnak mindig, azokat is rá kell sózni a kedves, hízni kívánó vásárlóseregletre, ezért konkrétan sikerült 1 kiló lindor tojást meg csokinyalókát ( pont a két kedvenc termékem, ejj) kemény 6 és fél euróért megvennük, ami táblacsokiárban ugye akkor 65 cent, számolja ki magának mindenki, mennyiért fogom most én a milkánál és a méregdrágává változott bocinál ezerszer finomabb lindt csokimat majszolgatni.. .Jó igen, erre most büszke vagyok és dicsekszek vele, de cserébe röhöghettek rajtam, ha még nagydarabbá változtat engem ez a rengeteg csoki, ha még ez egyáltalán lehetséges. 

Hát, a helyzetjelentésről annyit  - amivel valószínűleg tartozom, mivel a bejegyzéseim többsége egyáltalán nem utal arra, mi is történik velem mostanában, és csak a hülye ábrándvilágomról, a filmekről meg a gyereknevekről olvashattatok - hogy vegyes érzelmekkel állok neki az elkövetkezendő két hétnek, ami ennek az iskolának hívott marhaságból hátra van. Egyrészt örülök, mert utána végre lesz időm szocializálódni és élvezni a nyár minden előnyét ( értsd 0-24ben olvasni, filmeket nézni, sorozatozni és enni és közben azzal nyugtatni magad, hogy de 254 nappal ezelőtt beszélgettem valakivel, aki eljött hozzánk vendégségbe, az szocializálódásnak számít, nem?) és véghezvihetek ilyen nagyszerű terveket, mint a rendrakás és szortírozás a szobámban, meg a mindennapi torna, másrészt viszont, a két hét végén ott lebeg a fejem felett a szóbeli érettségi németből, és az istennek sem vesz rá a lélek, hogy a tételeimmel foglalkozzam, pedig megérné megtartani azt a nyamvadt kilencvenkilenc százalékot, amit valamilyen véletlen folytn eddig produkáltam. És ahogy közeledik ez az időpont, én egyre inkább szeretném, hogy távol kerüljön tőlem. Ördögi kör, sehogy sem jó ez, épp ezért váltam rettentő nyűgössé és idegessé az elmúlt napokban. Nagyon sokat stresszelek kb. semmiségeken, emiatt fáj a hátam és a fejem, amitől persze nem tudok aludni, amitől szintén stresszes leszek, szóval... Igen, kimerültem egy kicsit, és rám férne a lazítás. Az egészet ráadásul megfejeltem még egy ilyen kiújuló szeretethiánnyal, mivel mostanában úgy érzem, hogy mindenki magamra hagy, és nem érdeklem. Amiről persze az eszem tudja, hogy nem a realitás (legalábbis remélem. Ha valaki utálna, az szóljon, mert el kell könyvelnem magamban), de a hülye hangoknak a fejemben akkor sem tudok parancsolni, ugye. 

Na nagyjából így vagyok most, ezért nem is szívesen írogatok a mindennapjaimról, mert az irományok többsége önsajnálatba és nyafogásba fulladna, és az tapasztalataim szerint senkinek sem hiányzik. Próbálok majd inkább komolyabb vagy viccesebb témákkal jönni, amibe nem fér bele a jajj, szegény szerencsétlen fanni epizód. A hozzászólásokat és a visszajelzéseket eszméletlenül köszönöm, minden új ilyennél megdobban egy kicsit a szívecském, szóval ne hagyjátok abba, ha bármilyen megjegyzésetek van, támadjatok le vele :D Van új kinézet is, kellett egy kis visszafogottság és világosság a nagy sötét-korszak után, vagy valami ilyesmivel magyarázom azt, hogy igazából szerelmes vagyok a mentaszínekbe. 

Ezt a számot pedig mindenkinek küldöm sok szeretettel, aki kiábrándult már a magyar zenéből, aki szeretne visszautazni az időben egy kis rock and rollra, meg annak is, aki már régóta ismeri, és velem együtt szereti az Ivan & The Parazolt, meg termnészetesen azoknak is, akik szerint a kis énekescsvesz mozgása lehengerlő.