Megérett a meggy.
Olyan dolgokról fogok most írni, amit nagyon ritkán teszek, mivel mindig kényelmetlenül jövök ki belőle, és abban is biztos vagyok, hogy ez után a bejegyzés után sem leszek mindenki kedvence. De valamikor ezen is túl kell esni, ugye. Mivel vége lett az évnek, erősen indokolt lenne megemlékeznem arról, milyen is lett a bizonyítványom, vagy valami ilyesmi. Sosem szívesen teszem ezt, mert már előre látom az elítélő tekinteteket, a mekkora stréber gondolatokat és hasonlókat. De úgy érzem, eleget bizonygattam már mindenkinek ebben a rohadt mocskos életemben, hogy nem, még mindig nem azzal töltöm a napjaim nagy részét, hogy otthon ülök és magolok, hogy naponta átlagosan fél órát sem foglalkozom az iskolával, és hogy rengeteg hobbim és elfoglaltságom van az iskola mellett is. Mivel úgysem hallgatott rám senki, belefáradtam már ebbe az egész védekező mechanizmusba. Igen, kitűnő lettem. Igen, megint, immáron tizenegyedik éve zsinórban. Egész évbven ha volt négy-öt darab négyes jegyem, így kicsit meg is sértődtem volna a világra, ha nem ez a szituáció.
Az egész általános iskolában kezdődött. Jó kis falusi közösség, tudjátok, ez a már az is szenzációszámba megy, ha valamiből ötös a gyerek kategória. Nem is nagyon szeretik, ha más jobb náluk. Az volt a legkevesebb, hogy az osztálytársaim konkrétan alsóban többször is "kiközösítettek" amiatt, hogy okos voltam. Bár akkor hatalmas traumaként éltem meg, hogy egy hétig nem szóltak hozzám az úgynevezett barátaim, így utólag rengeteget tanultam belőle, többek között azt is, hogy nem, soha nem érdemes megbízni az emberekben. De, mint említettem, ez volt a legkisebb problémám. Sokkal nagyobb gondot jelentettek a tanárok, akik ahelyett, hogy támogattak volna és elkísértek volna az úton, ahogy ez egy áloméletben történne, sokszor egyszerűen képtelenek voltak elviselni a lényemet, meg az eszemet, és állandóan csesztettek. Direkt olyan dolgokat kérdeztek, amit még nem kellett tudnom, és rosszallóan de kárörvendően csóválták a fejüket, ha tényleg nem tudtam felelni. Ebben a leginkább elöljáró pont az iskolaigazgató volt, aki azóta is arra vár, hogy néha csalódni lásson. Természetesen azért néha beleakadtam egy-két jóindulatú tanárnőbe is, de ha esetleg új tanár jött hozzánk, már óvatos voltam. Az első órákon nem jelentkeztem, és tulajdonképpen sosem próbáltam kifejezni, hogy értem és tudom, mire gondol. Igen, az általános iskola nevelt rá arra, hogy egyszerűen elrejtsem mindazt, ami bennem van, még akkor is, ha valahol, mélyen azért tudom én, hogy okos vagyok. Tűnhet ez nagyképű baromságnak a szemetekben, de higgyétek el, nagyon sokáig tartott, amíg nekem ezt egyáltalán sikerült elhinnem.
A gimnázium aztán megint egy más világot közvetített. A legmagasabb pontszámmal vettek fel, első helyen, de én ennek ténylegesen semmilyen jelentőséget nem tulajdonítok a mai napig. Az egy egyszeri alkalom volt, akkor épp nekem sikerült a legjobban, lehet, hogy ha 2-3 nappal később írjuk, már csak 15. vagyok. Aztán a gimnáziumban megtartottam azt a jó szokásomat, hogy senki orra alá nem dörgöltem, hogy valamit tudok. Órákon nem jelentkeztem, de a dolgozatokat megírtam tisztességgel, ugyanígy a feleletekkel. S mivel itt már a tanárok nem arra hajtottak, hogy bebizonyítsák, buta vagyok, hanem épp az volt a cél, hogy kihozzák belőlem a tehetséget vagy mit, ők sokkal inkább megérezték, hogy bennem azért több van az állandó magolásnál. Ezért még mindig hálás vagyok nekik, de akiknek még hálásabb vagyok, azok a barátaim. Ők voltak azok, akik megmutatták, hogy őszintén is lehet örülni más sikereinek, hogy nem mindenkiben van benne ez az undorító irigység, hogy igen is tudnak gratulálni meg velem örülni, ha valami sikerül, sőt, néha mintha ők sokkal boldogabbak lennének attól, ha nekem valami sikerül, mint én magam. Abszolút furcsa élmény volt ez nekem, mert én ehhez hasonlót előtte egyáltalán nem tapasztaltam. Persze, ott vannak a szüleim, akik mindig velem örültek, de ez nem ugyanaz. Akármennyire soha nem vártak el tőlem semmit - sőt értékelték, ha néha rosszabb jegyet kapok- azért mégiscsak saját büszkeségként is élik meg, ha nekem valami jól megy, úgyhogy ők nyílván nem számíthatnak.
Pont ezek a barátok és ismerősök segítettek abban, hogy elfogadhassam, hogy ha mértékelten is, de néha azért el lehet mondani, hogy miket értem el. Hogy ha megkérdezik tőlem, hogy hogy sikerült a bizonyítványom, ne csak azt mondjam, hogy nagyjából jól (igen, esküszöm, ez a válaszom), vagy néha azért megemlíthetem a német felsőfokú nyelvvizsgát vagy épp az oktv országos döntőt. Mert ugyan tarthatnak strébernek, teacher's petnek, eager beaver-nek, nagyképű állatnak és hasonlóknak, a rohadt életbe, ezeket a dolgokat mégiscsak én értem el. Nem más, hanem én. AZért is írom ezt le, hogy egy kicsit magamban is tudatosítsam. Hogy azért érek valamit. Hogy még ha nem is vagyok szép, legalább valahol pótoltak ezért. Hogy néha már legyek büszke magamra a rohadt életbe. Az meg, hogy ti most mit gondoltok... Hát egyrészt nagyon érdekelne, úgyhogy írjatok kommentet, másrészt meg, ha emiatt kiábrándultatok belőlem... már nem érdekel.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Annyira elcsépelt ez a szöveg, de komolyan átérzem a helyzeted, mert nekem is hasonló gondjaim voltak és vannak. Sokszor azt kívánom, hogy bárcsak egy erősebb gimnáziumba jelentkeztem volna, ahol azt nézik le, aki nem tanul jól és nem pedig fordítva, mert nálunk sokszor ez történik. Meg vagyok bélyegezve, hogy én vagyok "az okos", aki mindent tud és leesik az álluk, ha valamiből ÖTÖSnél rosszabb jegyet szerzek, de közben persze röhögnek a markukba. Viszont nekem is ugyanúgy ott vannak a barátaim és a családom, akik igazán ismernek és igazán szeretnek. Miattuk és talán amiatt is, hogy érik az ember, sokszor tényleg sikerül leszarnom, hogy mit is gondolnak azok, akik engem egyáltalán nem ismernek és nem is akarnak ismerni, csak irigylik mástól azt, amit ők csak hosszú órás tanulás után vagy azután sem tudnak elérni. Én meg mást irigylek tőlük, ez van. Én ezt kaptam, ők meg mást.
Tudom, hogy ez már megint annyira béna és ezt mind te is tudod, de mindig csak olyanokkal vedd körül magad, akik előre visznek és nem akarnak visszahúzni, csak azért, mert zavarja őket, hogy jóval föléjük magasodsz bizonyos téren. A végén meg majd kiderül, sok tíz év múlva, hogy kivel mi történt, kinek mit sikerült elérnie.
Puszillak, mosoooooly!