Továbbtanulás? Akármennyire akarjuk így nyár elején elkerülni a hülye kérdéseket azzal kapcsolatban, hogy ugyan milyen jövőt képzelünk el magunknak, csak bennünk ragad az átkozott döntésképtelenség, vagy a végső stádiumban bemutatott megfutamodás, és megint álmatlan éjszakák és agyalással töltött hétköznapok tömkelege vár ránk, gimnazistákra, teljesen függetlenül attól, hogy épp a negyven fokos kánikulában poshadunk vagy épp tizenöt fokban fagyoskodunk. 

Pedig érdekes módon azzal csak nagyon ritkán szembesítenek minket szüleink, tanáraink, vagy akármilyen szedett-vedett ismerőseink, hogy mennyire vaktában lövöldözünk csak. Igazából teljesen mindegy, mit választunk, teljes és tiszta képünk még nem lehet arról, mit és hogyan fogunk tanulni, az meg, hogy milyen munkát, lelki és fizikai erőt igényel mondjuk az, hogy orvosok, ügyvédek vagy mérnökök legyünk, szintén nincs megírva egyetlen nagykönyvben sem. Mármint, persze, könnyen vagyok én, mondják az osztálytársaim, hiszen már viszonylag régen eldöntöttem, hogy a pszichológia iránt érdeklődök, és megpróbálok mindent megtenni, hogy ott is kezdhessem majd az egyetemet. De tudom én egyáltalán, hogy mire vállalkozom? Tudja bármelyik kortársam, hogy mit is választottam tulajdonképpen? Ugyan már... Akárkinek megemlítem ezt a pszichológus vágyamat, rögtön el is képzelnek, ahogy egy hangulatos rendelőben ülök a fehér köpenyemben, szemüveggel az orromon, a kezemben egy elegáns mappával és épp jegyzeteket készítek kedves betegemről, aki, csak a klisék kedvéért is, egy kanapén fekszik, és épp próbáljuk megfejteni az elfojtott agressziójának múltbeli okait. Pedig, akármennyire nehéz is ezt sokaknak elfogadni, a pszichológia ennél sokkal összetettebb, és nekem, amikor az a célom, hogy pszichológus legyek, ez egészen más képekben jelenik meg, mint  a fent említett sztereotípia. Ezernyi ötletem van: Lennék én kriminálpszichológus, túsztárgyaló,. sportpszichológus, a legújabb kutatásait publikáló sikerszerző, újságoknak és értelmes tv-műsoroknak nyilatkozó szakértő, bármi. 

De ez csak egy történet a sok közül. Mert még ha meg is állapodok saját magammal, hogy én márpedig teszem azt sportpszichológus leszek, közelebb jutok-e bármivel is ahhoz, hogy megtudjam, mivel fognak telni felnőtt napjaim? Dehogy. Soha nem találkoztam még sportpszichológussal, hogy esetleg megkérdezhessem, mit csinál, de még ha ez meg is történt volna, sem biztos, hogy közelebb lennék a kérdés megoldásához. Mert hiába végzett pista és misi is villamosmérnökként, már csak akkor is rengeteg mindenben különböznek a munkakörülményeik, ha ugyanazon gyár más részlegén kaptak állást. Minden annyira relatív, minden foglalkozás, szakma, amit választunk egy hatalmas kérdőjel. Hát hogyan is várhatná így el bárki is, hogy olyan egyszerű legyen ez a döntés? Hogy egyszer csak véglegesen kimondjuk: Orvos leszek. Tanár leszek. Építész leszek. Mert mi történik akkor, ha félrelövünk? A felnőttek hajlamosak úgy beállítani ezt az egész pályaválasztást, mintha ténylegesen az egész életünk múlna rajta. Pedig természetesen mindig van b megoldás és c is, kell lennie. De nem, pakoljuk csak magunkra annak a terhét, hogy egy életreszóló, véglegesdöntés vár ránk így tizenhét-tizennyolc-tizenkilenc évesen, hogy még inkább elbizonytalanodjunk, és az olykor még sziklaszilárdnak tűnő terveinket is teljesen összeroppantsa ez a hatalmas nyomás. Tényleg, ettől sokkal jobb lesz... 

Nem tudom, mit is akartam kihozni ebből az egészből. Talán azt, hogy ha velem hasonlóan közelítetek már a pályaválasztás, a továbbtanulás és hasonló hülyeségek felé, próbáljatok meg lazítani egy kicsit. Tudom, pontosan tudom, hogy már a tanáraitok is azzal zaklatnak titeket, hogy lassan ideje dönteni, ne higgyétek, hogy minden, a boldogságod és a boldogulásod ezen egy döntésedtől fog függni.