Egész nap rakosgattam magamban össze a mai bejegyzést, hogy egy kicsit értelmes, kerek egész formája legyen, de rájöttem, hogy nekem ez így nem fog menni. Arról szerettem volna mesélni, hogyan is keveredtem én bele a színjátszásba, és hogy történhetett az, hogy tulajdonképpen mára a leginkább rendszeres hobbimnak mondható valamimmé vált. Akárhogy próbáltam azonban így pontokba szedni a történetem, vagy egyáltalán valamilyen ívet adni az egész sztorinak, sehogy sem sikerült, így a maga nyers módján, olyan jó fannisan próbállak titeket is elvarázsolni és bevonni ebbe a csodálatos világba. 

Nem tagadom, kisgyerekkorom óta folyamatosan szerepelek. Ha valaki élőben megismer, eleinte ki sem nézné talán belőlem, pedig tényleg lételemem a színpad. Oviban is mindig én voltam az, aki a leghosszabb mondókákat szavalta el az ünnepségekben, az általános iskola első hat éve meg aztán ténylegesen az állandó ficánkolásról szólt. Szavalóversenyekre minden évben jártam, a végén már viszonylag sikeresen, énekkaros voltam három évig, hat éven keresztül néptáncoltam, részt vettem minden egyes iskolai ünnepségen, így aztán nagyon gyorsan hozzászoktam ahhoz, hogy leküzdjem az eleinte borzalmas méretű lámpalázam, és átéltem a színpadi lét minden csodáját és hátulütőjét. De semmilyen baki vagy negatív visszajelzés nem tudott attól eltántorítani, hogy folytassam, mivel egyszerűen fantasztikus érzés volt, hogy ha csak pár percig is, de az emberek rád figyeltek, hogy érdekelte őket, amit csinálsz, és jó volt zavarodban elpirulni, amikor néhanapján megtapsoltak vagy kaptál egy-egy dicsérő szót. Nem fogok kertelni: rohadt jó érzés volt, és ez is azon indokok között van, amiért még a mai napig is közöm van a színpadhoz és az előadásokhoz. Akárki akármit mond, igenis fantasztikus az a kép, ahogy végignézel a nézőtéren, ahogy magadon érzed a tekintetüket, ahogy rád figyelnek és ahogy megpróbálnak megérteni. 

Mindez szép és jó, de ez nem lett volna elég, hogy a színjátszás felé tereljen. Nem tudom, más iskolákban hogy működik ez, de nálunk ötödikben került bevezetésre a tánc és dráma névre keresztelt tantárgy, ami egészen konkrétan azt jelentette, hogy fél éven keresztül néptáncoltunk, ami nekem természetesen kisujjgyakorlat volt, valamint báboztunk az ovisoknak (ezt kifejezetten szerettem, azok az élénken csillogó és érdeklődő szemek, istenem...), a második félévben viszont a dráma rész került előtérbe, ami nálunk annyiban fulladt ki, hogy csoportosan megcsináltuk azt a palacsintás királylányos vagy milyen mesét, színdarabként, amit később előadhattunk a faluházunkban az érdeklődő szülőknek. Akkor nagyon tetszett ez az egész, imádtam, hogy én lehettem az őrült tudós, de aztán első és egyetlen előadásunk után gyorsan fátylat borítottam az egészre, elkönyveltem magamnak, hogy jó móka volt, de inkább visszatértem a tánc és a versmondás világába. 

Először aztán a gimiben piszkálta meg a fantáziámat a színjátszás, már kis hetedikesként is rengeteget hallhattunk arról, milyen jó színjátszónak lenni, a kisfaludy napokról mindig rengeteg legenda keringett a folyosókon, illetve több új osztálytársam is különböző színjátszós csoportoknak volt a tagja már akkor. Pontosan tudtam, hogy a sulinkban kilencedikeseknek indítanak mindig színjátszókört, így aztán hagytam is magamnak két évet, ami alatt csak álmodoztam arról, milyen jó is lehet ez az egész kaland, és amikor végre elérkeztünk a kilencedikes évemhez, szeptember elején még azért rendesen tartva az egésztől, de beballagtam az első, érdeklődőknek tartott fantasztikus kis színjátszókörre valamelyik délután. Az első próba... rémisztő volt. Először is rengetegen voltunk, vagy legalább harmincan, mindenki önbizalommal és játékkedvvel telve (mármint én nem, nyilván). Már nem is emlékszem, pontosan milyen játékokat játszottunk... AZt tudom csak, hogy nagyon vegyes érzéseim maradtak a történettel kapcsolatban, mert hiába ijesztett el egy kicsit a hatalmas tömeg, azért a hangulat, meg az alaphozzáállás még mindig eszméletlenül tetszett. Így maradtam, és ott ragadtam. Már első évben is fogytunk aztán rendesen, meg erőteljes fiúhiányban szenvedtünk, csak hogy számokkal is szemléltessem, második félévre a fiú-lány arány 1 a 20-hoz lett. De a színjátszás nem igazán váltotta be a hozzá fűzött reményeimet. Nem is tudom, hogy magyarázzam ezt.. Ha  ott van húsz lány összezárva, nagyjából hasonló tapasztalatokkal és játékkedvvel, fel sem igazán tűnik, ha egy vagy két ember hiányzik. Így aztán többek között bennem sem volt meg az a késztetés, hogy minden egyes próbán ott legyek, a hétvégi különpróbákról meg kifejezetten szerettem ellógni, mert nem akartam, hogy a színjátszás túlzottan magába szippantson, és minden időmet elvegye. Mivel ebben az évben még volt kisfaludy napok, mivel még volt támogatás, jajj, ezért természetesen az volt a csoportunk legnagyobb célja, hogy itt domborítsunk valamit. A lehetetlen csapatösszeállásunk miatt aztán értelemszerűen nem kész darabbal dolgoztunk, saját magunk dolgoztunk össze egy kis szösszenetet, amit aztán nagyon lelkesen elő is adtunk, de ennél még lelkesebben néztük végig a többi darabot, amik engem teljesen lenyűgöztek, és akkor határoztam el, hogy igenis foglalkozni fogok ezzel az egész színjátszással, hogy legalább valamilyen mértékben megközelítsem azt a szintet, ahogy a nálunk egy-két évvel idősebb játszók színre vittek egy-egy darabot. 

Még ugyanebben az évben, februárban vett még egy nagyon különleges fordulatot az életem. A némettanárunk kérdezte meg még valamelyik óránkon, hogy van-e olyan, aki színjátszóra jár a csoportunkból... Hárman is feltettük a kezünket, és felajánlott nekünk egy olyan lehetőséget, hogy péntek délután elmenjünk az iskolai németszínjátszó próbájára, mert emberhiányban voltak egy utazáshoz. Hát én erre zsigerből nemet mondtam ugye, koleszosként a péntek délután egy gyilkos időpontnak számított. A másik két lány elment, megbeszélték, hogy ők utaznak majd Pestre, eldöntöttnek tűnt a dolog. Egyik délután aztán nagy nyugodtan olvasgattam a koleszban, mikor a portásnő jött, hogy engem keresnek. Én teljesen megijedtem, mert engem nem szoktak csak úgy kívülről keresgetni. Erre ráadásul egy némettanárnő állt ott a sulinkból a gyerekeivel... Lehetne ez bármivel is bizarabb? Kiderült, hogy azért jött, mert még egy lány visszamondta a pesi utat, és megkért, hogy ugorjak be, és menjek el helyette én. Nagy ijedtségemben egyből igent mondtam, és így szippantott magába ez a más közeg. Na, itt aztán volt is mitől félnem, rendesen bedobtak a mélyvízbe... ha nem lett volna elég, hogy a csapatunk tele van idősebbekkel ( épp ekkoriban volt nagyon erős az idősebbemberfóbiám), de pesten német drámatanárokkal és külföldi színjátszókkal kellett játszanunk vegyes csoportokban. Nagyon jó tanulópénz volt, négy nap alatt annyit fejlődtem, mint máskor több hónap alatt sem, és nem mellesleg életem egyik legjobb és legizgalmasabb hérvégéjéről beszélünk. Így aztán nem is volt kérdés, hogy a németszínjátszót is folytatni fogom, a pénteki próbák ellenére is. Ide még tavasszal érkezett az egyik német drámatanár egy hétvégére, közösen építettünk darabot, amivel őszre kellett elkészülnünk. 

Mint már említettem, annak ellenére, hogy így az első tanév végére már két színjátszókörnek is tagja lehettem, próbáltam nem túlzottan komolyan venni ezt az egészet, így például a nyári tábort zsigerből kihagytam, mondván, ott úgysem szeretne senki, egy nyomi krumpli vagyok meg különben is. Szeptemberben aztán újult erővel tértem vissza a már újonnan megfogyatkozott magyar színjátszóscsapatomhoz, ahol kb. tizenhárman maradtunk elvesztettük az egy szem fiúnkat, valamint ők a táborban megcsináltak egy félkész darabot, és abba szerettek volna minket, táborkihagyókat később beilleszteni. Bevallom, ez azért engem egy icipicit zavart, de megpróbáltam túltenni magam rajta, és élvezni a próbákat. A társaságunk azért elég érdekes volt, pár emberrel nem találtuk meg a közös hangot, és a rohadt életbe is, nem igazán alakult ki az a közösség, amit én vártam volna a színjátszástól. Így aztán megint nem én voltam a leglelkesebb próbára járó, de ez megint más történet. Németszínjátszó fronton jobban alakultak a dolgaink, ott kezdtek befogadni az egy kicsit még mindig ijesztő nagyok, jöttek új arcok, és őszre összedobtunk egy nagyon pofás kis darabot, amiben élveztem játszani, és amit a szlovén cserediákoknak elő is adtunk. Így aztán egy idő után természetesen jobban kezdtem kötődni a németesekhez. Aztán márciusban borult minden tervem: Kiderült, hogy ugyanabban az időpontban rendezik meg a nagy magyar színjátszós versenyt, mint amikor nekünk a németes csapattal csehországba kell utaznunk egy ottani színjátszófesztiválra az új darabbal. Nem mondom, hogy egyszerű döntés volt, rengeteg álmatlan éjszakámba került, de a végén azt mondtam, inkább kihagynám a magyar színjátszós darabot, amiben úgysincs még szerepem, és elmennék Csehországba. A mai napig nem tudom, ez volt-e a megfelelő döntés, de akkor kellően önző voltam ahhoz, hogy ezt válasszam. A magyar színjátszóra ezentúl be sem jártam, elutaztunk Csehországba, minden szuper volt, de utána hiányérzetem volt, meg végérvényesen semmiképp sem akartam otthagyni a magyar csoportot, így oda is visszatértem, kreáltak nekem egy mini szerepet a további előadásokra, és minden ment tovább a maga útján. A németszínjátszó segítségével eljutottam Németországban egy hétre, ahol szintén tréningeken vehettem részt külföldiekkel, és ez mind-mind hozzájárult ahhoz, hogy szépen lassan, de komolyan vegyem a színjátszást. Kezdtem hinni abban, hogy én tényleg szeretem ezt csinálni és érdemes folytatnom. 

De az igazi választópont az idei év volt, és én csak az elmúlt héten értettem ezt meg igazán. Miután a tavalyi évben is kihagytam a nyári tábort bokros teendőim miatt, kicsit félve mentem vissza szeptemberben az első színjátszós próbánkra. Ahol aztán kiderült, hogy egy kupac ember ismételten abba szeretné hagyni a játékot. Így összesen öten maradtunk, később csatlakozott hozzánk még egy lány. De akármennyire hiányoznak is azok, akik időközben lemorzsolódtak, be kell valljam, sokat segített, hogy ilyen kevesen voltunk, és pont azok maradtak a csapatban, akik. Egyszerűen most már tudtam, hogy a többiek számítanak rám, hogy minden egyes próbán érződik a hiányom, és épp ezért már egy próbát nem hagytam ki csip-csup ürügyekkel. Élveztem a játékot, élveztem a próbákat, élveztem a társaságot, és végre úgy éreztem, megszületett az a csapatszellem, amit eddig annyira hiányoltam. A németes csoport is rendesen összeérett közben, együtt dolgoztunk az új darabunkon, nagyon sokat dolgoztunk a német tanárral is, hogy az új attrakciónk úgy nézzen majd ki, ahogy. Márciusban viszont megint összesűrűsödtek a dolgok, akkor viszont nem hagytam, hogy választanom kelljen, és így, még ha egy héten öt-hat fellépésem is volt, mindenhol ott tudtam lenni. A német darabot bemutattuk a cserediákjainknak, illetve megint Csehországba utaztunk vele, a magyar darabot pedig előbb a többi sulinkbeli színjátszó, majd az egézs győriu színjátszóközönség láthatta. Nagyon elfáradtam a végére, de megérte, mivel a magyar csoporttal még egxy országos fesztiválra is sikerült kijutnunk, ami megint hatalmas élmény volt.

Mindezt persze most betetőzte ez a tábor. Egyszerűen felejthetetlen élmény volt, és én nagyon ritkán kaptam ilyen mértékű szeretetet és elfogadást másoktól. De lehetetlen is volt negatívnak lenni ebben az egy hétben, amikor fiúk mindenfajta ellenérzés nélkül énekelgettek a folyosón és könnyeztek a végső búcsúkor, amikor mindenki pont kettővel volt őrültebb annál, mint ahogy eleinte elképzelted, és ahol még a legbunkóbbnak vagy legidegesítőbbnek tűnő személyekről is kiderült, hogy csodálatos tehetségek és még varázslatosabb személyiségek. 

Nem tudom, ezek után kell-e még egyáltalán magyaráznom, miért is szeretem a színjátszást. Mert remélem az azért egyértelmű, hogy egy nem csak a színpadról szól. A színjátszás nagyon sokat segített nekem abban, hogy elfogadjam önmagam, hogy fel merjem vállalni a véleményem, hogy nyitottabb legyek mások felé, hogy szerezhessek egy kis önbizalmat, hogy bármilyen helyzetben tudjak nevetni, és annyi optimizmust és pozitív gondolatot közvetített, hogy bele tudnék fulladni. Megismertem rengeteg különleges embert, olyanokat, akikre tényleg azt mondod, hogy eeez igen, ilyet nem minden nap lát az ember. Szereztem barátokat, csodálatos vezetőket-rendezőket, és rengeteg-rengeteg jó élményt. De tudjátok mi a legfontosabb? Hogy szórakoztam. Jól szórakoztam. Hogy bementem a próbaterembe, és pár játék után már el is feledkeztem arról, hogy épp milyen dogát írtam aznap, hogy mire kellene tanulnom, és hogy mennyire idegesítenek az osztálytársaim. Mert a színjátszás, ahogy a nevében is benne van, játék. Páran kívülről azt hiszik, hogy az egész arról szól, hogy tanulj meg mozogni, hangsúlyozni, levegőt venni, gesztikulálni, stb, stb, színészkedni, összeállítani egy színdarabot. De nem, ez az egész csak egy nagy játék. És ha erre valaki rájön, és ezt élvezni is tudja: Na, az pontosan annyira szeretni tudja majd a színjátszást, mint én teszem most. Nem hittem volna, hogy valaha itt kötök ki, de mára a színjátszás számomra A HOBBI, és egyszerűen imádom.