Sok mindent gyűlölök magamban, és érzem úgy, hogy változtatni kellene rajta, többek között azt is, ahogy hozzáállok az emberekhez. Egyszerűen nem tudom elhinni, ha valakinek tényleg szimpatikus vagyok. Alapjáraton úgy vagyok bekódolva, hogy mindenkiről, aki nekem szimpatikus, úgy gondoljam, hogy a, le se szarja a pici fejem b, rendesen és teljes szívéből utál. Ez elég kellemetlenül tud jönni, ha véletlenül arra kerülne a sor, hogy beszélgetnem kell ezekkel az emberekkel. Higgyétek el, szörnyű érzés, hogy még a legnagyobb témázás közben is az jár a fejedben, hogy "jajj, biztos teljesen hülyének tart" meg " ezt nem kellene mondanom, mert tuti idiótának tart majd". És pont emiatt a gondolatok miatt nagyon nehezen tudom leengedni a falat magam körül, és megmutatni, hogy milyen vagyok valójában. Még itt, írás közben is sokszor végiggondolom, hogy mi az, amit le szeretnék-e írni, van-e annak egyáltalán bármiféle értelme, és hogy kell-e nekem az, hogy utána értetlenül nézzetek rám. Bár itt azért gyorsabban megoldom a dolgokat, mert fogom magam, nem nézek oda, nem olvasom el újra a mondatokat, és rányomok a küldés gombra. Az esetek kilencvenkilenc százalékban egy-egy elküldött blogbejegyzést soha az életben nem olvasok újra. Még a megírás után sem nézem át, hanem automatikusan rányomok a küldésre. Rossz szokás, gondolom emiatt lehet benne tömérdeknyi apró helyesírási hiba, meg érthetetlenség, de egyszerűen nem visz rá a lélek, hogy komolyan végiggondoljak mindent. Bár lehet, hogy így jártok sokkal-sokkal jobban, különben harmadennyi hosszúak lennének ezek az írások. 

Na de visszatérve az igazi világba, erősen dolgozom azon mostanában, hogy kevesebb legyen bennem ez a megfelelési kényszer, és képes legyek elhinni, hogy a külvilág nem csak egy szerencsétlen idiótának tart. De, nem tudom, tapasztaltátok-e már, iszonyatosan nehéz tudatosan változtatni az ilyen gondolatokon és érzéseken. Mintha akármennyire próbálnál elhallgattatni egy zenét, de akkor is ott dörömbölne a fejedben. Próbálom magam elengedni, és egy beszélgetés közben nem azon agyalni, hogy mit mondhatok ki és mit nem - de ez eléggé nehéz vállalkozásnak tűnik egyelőre. Mindig Albert Györgyi könyve jut eszembe, amikor arror írt, hogy egyszerűen képtelen volt rávenni magát, hogy elmenjen a boltba és bevásároljon. Hiába tudta az agya egy része, amelyik még tisztán gondolkodott, hogy semmi különös nem vár rá odakint, és teljesen normális dolog bevásárolni menni, a depresszióját nem tudta ez a rész legyőzni. Nem akarok erre a szintre eljutni. Szeretném a kezemben tartani az irányítást, szeretném, ha végre megmutathatnám az ismerőseimnek, milyen is vagyok valójában. És azt meg rohadtul nem szeretném, hogy ezt  - mint a mai fiatalok nagy többsége - alkohollal és egyéb tudatmódosító szerekkel tudnám csak elérni. Szeretnék erős lenni, és magamtól átlendülni ezeken a mélypontokon, amik az iskolaidő közeledtével egyre inkább megjelennek egyre nagyobb hullámokban. De ahogy Kiss Ádám mondaná, Hero vagyok, hős vagyok, majd sikerülni fog. Hát, reméljük a legjobbakat (: