Épp azon gondolkodom, mennyire lehettem megbotránkoztató jelenség, amikor egy szál pólóban és bugyiban (mert normális ruhát felvenni ilyen melegben felesleges és lehetetlen) kitipegtem apu pár régi simpson családos boxeralósjával és egyesével kidobtam őket a kukába. Remélem, két napig ezen fog csámcsogni a fél orvosi rendelő (főleg az öreg nénis fele), és két hét múlva azt hallom vissza a fodrásztól is, hogy milyen kis gonosz lélek vagyok, hogy a (természetesen csak a kreatív nénik és bácsik képzeletében létező) expasijaim alsónadrágait kidobom a kukába. Na de mindegy is. Ez még úgyis jobb lenne, mint ami most megy, hogy konkrétan szétutálják a fejem, mert el mertem menni hatodik után az ország egyik legjobb gimijébe, és ki mertem jelenteni, hogy ott pár hónap alatt többet tanultam, mint az itteni iskolában a hat év alatt. És hogy én milyen nagyra tartom magam a semmire, és hogy fele olyan okos sem vagyok, mint azt én hiszem. Mindegy, érzékeny lelkem már képes feldolgozni ezt az egészet, és próbálom nem úgy kezelni a dolgokat, hogy még rosszabb legyen nekem. 

A hétvégém egyébként egészen kaotikusnak és bizarrnak mondható, ha így visszatekintek rá. Sok dolgomat nem értik az emberek és csak értetlenül néznek, de az egyik legfurcsábbak közé tartozik velem kapcsolatban, hogy félek a kisbabáktól. Nehéz megmagyarázni ezt az érzést. Nem olyan félelem, hogy úristen, meg fog harapni, vagy ilyesmi. Egyszerűen csak teljesen tehetetlennek érzem magam, ha kettesben hagynak egy kisbabával, akkor meg pláne, ha a kezembe nyomják. Olyankor ahogy csak lehetőségem van rá, visszaadom, mert egyszerűen rettegek attól, hogy elkezd sírni vagy leejtem véletlenül, és valami baja esik. Ez nem jelenti azt, hogy nem szeretném őket, kifejezetten aranyosak, és édesek, és tényleg imádom őket... a megfelelő távolságból. Ezzel annyi probléma nem is lenne, mert öcsém babakorában két éves voltam mindössze, de az elmúlt három évben két unokatestvérem is született. Mindketten lányok, tündérien szőkék és édesek, de. Kisbabák. Az elején még volt ezzel kapcsolatban egy  rövid konfliktusom apuval, aki ezt az egészet nem értette meg, de anyu rögtön a pártomra állt, mert elmesélte, hogy fiatalkorában ő is hasonlóan érzett. (Ez legalább annyira megnyugtatott, hogy nem csak én vagyok félrekötve. ) A családban is voszonylag jól fogadták a dolgot, a kislányok szülei például a mai napig rettentő megértőek és mindig úgy viszonyulnak hozzám, ahogy nekem jó. Viszont a nagyszüleim nem igazán rajonganak ezért a tulajdonságomért, főleg, hogy nekik most a kiscsajok a világ közepe, és aki nem isteníti őket és tartja őket a világ legszebb, legokosabb és legtehetségesebb gyerekeinek, az nem is ember. Úgyhogy vigyázzatok, ha egyszer összefutnátok velük (: Tehát egy kicsit most mindenhol én vagyok a feketebárány. Öcsém meg nagyon ravasz, mert ő fiú, és tőle annyira nem várják el, hogy bügyörögjön a lányokkal, pedig ő még nálam is kevésbé van megbékélve ezzel az egésszel. Szóval. Arra szerettem volna kilyukadni, hogy a hétvégén meglátogattak nagybátyámék a két unokatesómmal (akikből az egyik a fent említett kislány) és mamámmal együtt. Ez ugyan azt is eredményezte, hogy én egy szűk és rövid, egyszemélyes kanapén aludtam öt-hat órákat a nappaliban, mivel az utolsó tévéző éjjel kettőkor ment be aludni, az első pedig reggel hétkor vagy jobb esetben nyolckor kelt, és hogy alig tudtam a gépemhez jutni, mivel a kisbaba és szülei foglalták el az én szobámat, hanem azt is, hogy mamám, a kislány és én egy házban töltöttünk el három egész napot. Ez meg engem két részről is kikészített idegileg. Egyrészt, én rosszul vagyok az ilyen gügyögős, jajjdecukiédibéditündérke vagy dumáktól 0-24ben. Tényleg kikészítő egész nap azt hallgatni, ahogy a mamám eltorzított, magas hangon, PÖSZÉN értelmetlen dolgokat magyaráz annak a kislánynak. Ez a sok olyan nagyszülő-dolog egyike, amit nem érthetek meg. Sokáig apu azzal vádolt, hogy csak féltékeny vagyok, de miután rámutattam, hogy én annak örülök a legjobban, ha a nagyszüleim nem körülöttem ugrálnak, és hogy érdekes módon nem kizárólag azokban az esetekben irritál ez, ha az én nagyszüleim az én unokatestvéreimmel csinálják ezt, hanem úgy általában. Másrészt pedig, ha százszor nem hallottam mamámtól, hogy "gyere Fanni, nézd mit csinál az Emma" meg "Emma menj oda a Fannihoz" "Emma csináld ezt a Fannival, Fanni vidd el az Emmát ide", akkor egyszer sem. Egyszerűen rámerőltette szegény lányt, mindenképp azt akarta, hogy csak én foglalkozzak vele. Nem volt képes elfogadni, hogy szeretem én az Emmát, csak a magam módján, és nem úgy, ahogy ő, tehát hiába szeretné, hogy ott gügyörögjek meg becézgessem,nekem ez nem fog menni. És igen, zavart, mert tehetetlennek éreztem magam, és ezt anyuék is látták, csak egyszerűen nem tudtak mit kezdeni a helyzettel. Annyira nem szeretem, amikor az emberek olyan tulajdonságaimon próbálnak változtatni, amikkel én épp csak megbékéltem. 

De, a hétvégén lassan vége, és ijesztően közeledik az a bizonyos szeptember. Eddig nem igazán gondoltam bele, mit is várok az idei tanévtől. Először is, jó lenne, ha az eléggé ingatag baráti kapcsolataim kicsit biztosabb lábakra állnának, valahogy ezt tudnám értékelni. Aztán, ez lesz az az év, amikor faktokat kell választanunk, ami tulajdonképpen életem második nagy döntése lesz, olyan döntés, ami elég erősen kihat majd a jövőmre. Valamikor a félév környékén fogunk németből nyelvvizsgázni, ami az első komoly próbatételem lesz ebből a nyelvből. Amellett, hogy járni fogok magyar és német színjátszóra, el szeretnék kezdeni egy harmadik nyelvet, és sportolni is. Angolból is kellene különórákra is járnom, hogy a nyáron vagy ősszel abból is legyen valami nyelvvizsga-szerűségem. Lesznek új tantárgyaink, visszajön a biosz, amin nem ártana figyelnem, ha tényleg érettségizni szeretnék belőle....szóval nem lesz egy egyszerű év, az biztos. Igazából, most nem várom annyira. Nem hiányzik az állandó nyomás, a rengeteg írás...oké, a tanulás maga egy kicsit hiányzik. Ne nézzetek hülyének, nem a magolás meg minden, csak hogy egy kicsit többet járassam az agyam, hogy legyenek olyan sikerélményeim, mint amikor rájövök egy kémiai összefüggésre vagy kijön egy matekpélda. És a kolesz - eszméletlenül fura kimondani -  szintén hiányzik. És a lányok. És a színjátszós közösség. És Győr. Nem lesz ez olyan rossz azért (: