A mai éjjel évek óta az első volt, amikor úgy tudtam nem feltétlenül pozitívat álmodnik, hogy reggel emlékeztem is rá. Ráadásul egyszerre kettőt is. Hihetetlen, de az este tízkor betermelt kukorica tényleg megteszi a hatását, ha szeretnék egy kicsit rosszabbat álmodni. El sem tudjátok képzelni, mennyire selejtesnek érzem magamat amiatt, hogy sem rendszeresen visszatérő álmamim nincsenek, és a rossz álmok is nagy ívben elkerülnek az esetek kilencven százalékában. Na, nem mintha tele lennék boldog álmokkal. Inkább olyan semleges az egész éjszakai életem. A dolgok csak úgy történnek, én meg sodródom az árral, fel sem igazán fogom az eseményeket, csak ha néha utólag végiggondolom, hogy mi történt velem, amíg az álomfelhőben úszkáltam. De tegnap végre megtört a varázs, és elsőre sikerült egy remekbeszabott világvégét rittyentenie az agyamnak (és most megcsillogtattam szókincseim legízesebb darabjait. ígérem, nem lesz ilyen gyakran). Nagyon érdekes volt az egész, mert igazából egyáltalán nem ijedtem meg, sőt inkább ilyen megváltásnak éreztem az egészet. Egy budapesti parkban gyűlt össze rengeteg ember, senkit sem imsertem, de a célunk az volt, hogy hullócsillagokat nézzünk. Hihetetlen volt. Először csak egy-két csillag hullott lefelé, aztán egyre inkább azt éreztük, hogy valami nincs rendben, mert egy idő után több száz csillag hullot lefelé. A csillagok egyre csak hulltak, hulltak, mindent beborítottak fénnyel, és valami olyasmi hangot hallottunk, mint mikor a repülő motorjai beindulnak, csak sokkal-sokkal hangosabban. És éreztük, ahogy csillagok hullnak ránk, és valahogy éreztük, hogy nem csak ránk, hanem az egész földre, és egyszer csak elsötétült minden, teljes filmszakadás...és felébredtem. Ez volt egyébként a nagy szerencsém, különben nem hiszem, hogy emlékeznék erre az álmomra. Annyira valóságos volt... és valahol igazából megbékélnék azzal a tudattal, hogy így lesz majd vége a világunknak. De gondolom erre az esély meglehetősen kevés. A másik álmomban egyébként semmi említésreméltő nem történt, igazából a semmin veszett velem össze anyu (ami mostanában gyakran előfordul), és természetesen ismételten én voltam a hülye. Komolyan, már kezdek hozzászokni. És ezek után csodálkoznak (mármint a szüleim), hogy nincs önbizalmam, és mindig azt hiszem, hogy én rontottam el  a dolgokat. Annyira vicces, mert elméletben olyan tökéletesen tudják, hogy mit kell csinálni, meg hogyan, aztán mikor a gyakorlatra kerül a sor, akkor teljesen elbénázzák. Kicsit olyanok, mint én tesiórán. húszperces előadést tudnék nektek arról tartani, hogy hogyan is kell kötelet mászni, hogy kell tartani a kezed, milyen mozdulatokkal kell felfelé menned, vagy hogy épp a kislabdadobásnál mire kell figyelned, de mikor arra kerül a sor, hogy nekem kellene valamit bemutatnom, úgy kell kepesztenem a hármasért is. Na jó, nem mindenből, de speciel a fent említettekből és a fekvőtámaszokból bizony nem épp a legfigyelemreméltóbb a teljesítményem. Valahogy a mellizmaim meg a karizmaim nem szeretnek engedelmeskedni nekem.  A tesi kiskorom óta hatalmas kihívás, én nem erre lettem teremtve, de Isten látja lelkemet, rendesen igyekeztem magamból mindig kihozni a maximumot. A bejárati ajtó mesélhetne róla, hány hónapig estem neki folyamatosan, amikor minden egyes este legalább fél órát azzal töltöttem, hogy megtanuljak kézenállni. A fejállással is hasonló volt a helyzet, komolyan, a matracok is sokmindent túléltek már. Délutánonként néha bekéredzkedtem a tesiterembe a tornásokhoz, hogy legaláb egy négyes szintre feltornázzam a szekrénytudásom. Nálunk általánosban nagyon nagy hangsúlyt fektettek a tesire (amit egyébként nem éreztem nagyon értelmesnek, de nem vitatkoztam a tanárral, mert úgyis tudtam, hogy értelmetlen), és mivel én mindig a maximumra törekedtem, hajtottam rendesen az ötösért. A gimi aztán kellemes váltás volt, és azóta csak egy-két problémás dolog van, de egyébként kicsit jobban megy minden. Ettől függetlenül abszolút nem szeretem a tesit, és soha nem is lesz a kedvenc tantárgyam, azt hiszem (: