Van pár dolog azért, amiben - legalábbis sokak szerint - tehetséges vagyok, de a nyereményjátékok semmiképp nem tartoznak ide. Oké, tudom én, hogy ez nagyjából csak a szerencsén múlik, de engem akkor is mindig rosszul érint, hogy soha nem tudok nyerni sem egy tombolán, sem akármilyen sorsoláson, és úgy alapjáraton hadilábon állok ezekkel a játékokkal. Szoktam mondani, hogy ha a csokiszeleteknél olyan akció lenne, hogy tízből kilenc nyer, nekem akkor is sikerülne kifognom a tizediket. Igazi érzékem van az ilyenhez. Általában nem zavar, de ha öcsém mellé kerülök, mindig egy kicsit mérges és csalódott leszek emiatt, mivel ő teljesen az ellentétem ebben. De tényleg. Akármihez nyúl, az tuti, hogy nyerni fog. Mellette már meg sem próbálkozom azzal, hogy azon versenyezzünk, ki talál nyerő csokipapírt. Ma viszont valamiért én választottam és osztottam ki a sport szeleteinket... és dobpergést kérek...én nyertem, ő viszont nem. Egy kis pillanatig annyira boldog voltam, hogy végre egyszer valami sikerült.  Egyébként apu engem mindig azzal szokott nyugtatgatni, hogy ha itt nincs is szerencsém, az olyan versenyeken, ahol tényleg tudás vagy tehetség kell, sokkal jobban szerepelek. Figyeljetek, jön az egész évi egóadagotok belőlem. Általában nem szeretek, sőt utálok arról beszélni, hogy hogyan állok a versenyeimmel és az ehhez hasonló dolgokkal, mert  egyrészt még mindig bennem van a félsz, hogy emiatt egy nagyképű állatnak tartanak, másrészt meg ki nem állhatom, ha dícsérnek. És utálom, amikor huszadszor kell meghallgatnom a nagyszüleimtől, vagy akármilyen rokonomtól, esetleg csak egy szimpla ismerőstől is, hogy hát én mennyire okos és ügyes vagyok és ő mennyire büszke rám. Nem érzem ezeket a dolgokat annyira lényegesnek és fontosnak, hogy írjak róluk, nem érzem,  úgy, hogy különleges lennék, azt meg pláne nem, hogy ezért engem dicséret illet. De ha már így szóba került, gondoltam írok egy kicsit róla, mert néha ilyen is kell. Ó, és utána nyugodtan jöhetnek a " hogy te milyen nagyképű vagy" szövegeké. Hozzászoktam már. Ha nem is a szemembe, az ismerőseim szemébe vagy a hátam mögött egészen sokan mondták már. Ami azért vicces, mert tényleg annyira távol áll tőlem ez az egész, hogy annál távolabb már nem is lehetne. Minden alkalommal, amikor mamám vagy akárki nekiáll ecsetelni a tanulmányi eredményem egy idegennek, egyszerűen mindent megteszek, hogy leállítsam. Tényleg nem mindig szeretném, hogy tudják. Sokkal jobban szeretem bebizonyítani beszélgetés közben, hogy igenis érek valamit. Nem szeretem, mikor eredmények alapján ítélnek meg. SZámomra az sokkal többet ér, hogy ha tényleg engem, Fannit tartanak esetleg értelmesnek, és nem a bizonyítvány alapján mondják ezt.  Higgyétek el, elég károm származott már ebből. Az egyik kedvenc sztorim az iskolaváltásommal kapcsolatos. Ehhez feltétlenül tudni kell, bár utálom hangoztatni, viszont valaki mindig van a környezetemben, aki elmeséli, tehát előbb-utóbb még ti is tudnátok róla, hogy a felvételim 94 százalékosra írtam meg (a hatosztályosat. ami abban az évben nem volt épp egyszerű. és a matekom hibátlan lett. a magyart így visszanézve nagyon elrontottam) és így engem vettek fel elsőnek az osztályban (az ország egyik legerősebb gimijébe. ezt a suli nagyon szereti hangoztatni, úgyhogy már csak a lojalitás miatt is le kell írnom). A gólyatábor előtt iwiwen és msn-en ismerkedtünk a jövendőbeli osztálytársaimmal. Egyszer az egyik fiú rámírt (előtte sosem beszéltünk), a beszélgetésünk a következő volt:
Ő: szia
én: szia
Ő: szóval osztálytársak leszünk. grat h felvettek. hány pontod lett?
én: 210 és fél (volt szóbeli is, azért ennyi.)
Ő: ja, akkor téged vettek fel elsőnek. tehát te ilyen okos vagy....
Szia.
És ennyi, a srác kijentkezett msnről. Azóta sem beszéltünk ott, és az osztályban is annyi a kapcsolatunk, hogy néha szólok neki, hogy hozza az osztálypénzt, vagy ilyesmi. Először nem is tudtam mire vélni a dolgot, de idővel rá kellett jönnöm, hogy nem ő volt az egyetlen, aki egyből besorolt az állandóan tanuló stréberekl közé .Egyébként, nem értem miért, de ennek a szónak a jelentését rendszerint elfelejtik az emberek. A stréber még mindig nem a jó tanuló, akinek csak jó jegyei vannak.. de valamiért az utóbbi időben már mindenkire ráragasztják ezt a bélyeget, aki netalántán kitűnő mer lenni. Elég sok időbe és energiába került, amíg a barátaimmal és osztálytársaimmal meg tudtam értetni, hogy én nem ilyen vagyok. Egész gyerekkoromtól végigkísér ez az egész, harmadikas koromban pont emiatt kaptam az első nagy pofonokat az élettől, két hétig egyetlen barátnőm sem szólt hozzám, mert kitalálták, hogy én túl okos és okoskodó vagyok. Aztán, az új osztályban szintén el kellett játszani ezeket a köröket, nem is egyszer, és bár még mindig megkapom egy-két embertől ,hogy én biztos egész nap a könyv felett görnyedek, kezdenek megbarátkozni a gondolattal, hogy én mégsem ilyen vagyok. Egyedül a koleszban nem voltak ilyen problémáim, mivel ott egész délután és este szemmel voltam tartva, és ha csak nem tudok a beszélgetés, olvasás, vagy akármi mellett párhuzamosan tanulni is, akkor azért nem sokat láttak engem tankönyveket bújni. 
De visszatérve az eredményeimre (amikről ugye nem szeretek beszélni. ), mindenki azt mondja, hogy van mire büszkének lennem. Emlékszem, általánosban úgy ötödikben jöttek rá, hogy én egy használható emberke vagyok, és akkor két évig konkrétan minden egyes versenyre elküldtek, amire lehetett. Nyertem megyei matekversenyt, helyesírásversenyt, természetismereti versenyt, történelemversenyt, hon és népismereti versenyt, németversenyt, de még szavalóversenyeket is. Volt olyan nap, hogy egyszerre három versenyre kellett mennem, és a fél tanári kar azon dolgozott, hogy mindenhova eljuthassak. Külön kocsival jöttek értem, vagy a zsűri épp csak rám várt egy német szavalóversenyen. Én ebből belülről nem sokat érzékeltem, nem éreztem, hogy ez különleges lenne, azt hittem,mindenkit ennyi versenyre küldenek, aztán idővel ráébredtem, hogy nem. Belőlem viszont tényleg mindent próbáltak kihozni, elég mozgalmas volt az a két év, az emléklapok meg el kezdtek tornyosulni az íróasztalomban. Most már külön mapparengeteg van nekik.  Aztán jött a gimnázium. Hetedikben főleg a matekversenyek felé lettem terelve, valahogy mindenki azt tartotta erősségemnek, pedig, bevallom őszintén, nem mindig szeretem a matekot, a versenyeket pedig most már egyáltalán nem szeretem, mert mindenki, még a tanárok is túlzottan komolyan veszik, mintha annyi minden múlna rajta. Persze, ha egy OKTVről lenne szó, én is másképp állnék hozzá, de még hála az égnek, nem tartok ott. Szóval csapatban eljutottunk országos matematikaversenyek legjobbjai közé, egyéniben is voltam országoson, meg megyei versenyeken, elég jó eredményekkel, németből is azért volt pár verseny... nyolcadikban aztán kezdtem megunni a matekot, már csak minden második versenyre mentem el. Helyette viszont kémiából is beküzdöttem magam a megyei fordulókba, bár felkészülni utáltam, ezért ott azért országos szintig  - szintén szerencsére - nem jutottam el. A német is futott rendesen, nyertem összetett németversenyt, és fordítóversenyen is lettem helyezett. Nem panaszkodhattam. Az előző tanévben azért kicsit megfordult bennem a borjú, és úgy gondoltam, kicsit önállósítom magam, és csak arra a versenyre koncentrálok, ami tényleg érdekel. Komolyan, egyetlen matekversenyen sem voltam (oké, csak betegség miatt hagytam ki kettőt :D). És annyira jó volt. Annyira jó volt, hogy én dönthettem el, mire fogok felkészülni és mire nem, és élveztem, hogy nem kell minden héten másra készülnöm, másra koncentrálom, hogy egy kicsivel kevesebb rivalizálás van az életemben. Igazából, rájöttem, hogy a túlzott rivalizálás nem az én világom. Nem érzem magam rosszabbul, ha egy osztálytársam előttem végez, ahogy az sem tölt el örömmel, ha olyan valaki elé kerülök egy versenyen, aki az eddigi eredményei alapján jobbnak tűnt. Számomra annyira nem ez a lényeg. Persze, majd ami érdekelni fog, ott nyílván sokkal komolyabban fogom venni ezeket a dolgokat. Remélhetőleg.
Hát, jól rátokzúdítottam most mindenem. Elnézést, tényleg. Egyszerűen csak kijött belőlem (: