Most mondanám, hogy hihetetlen, milyen gyorsan elrepült ez a nyár, de igazából egyáltalán nem érzem így. Vagyis, persze, ott motoszkál a fejemben egy gondolat, hogy nagyon szívesen itthon lustulnék tovább még pár hónapig, de az elmúlt két és fél hónap ettől függetlenül nem rövidebbnek tűnik, hanem még hosszabbnak. Ilyen még nem nagyon volt velem, és eléggé csodálkozom, hogy így érzem. Pedig, azért, bevallom őszintén, ez sem volt egy eszményi nyár, vagy legalábbis kívülről biztos nem tűnne annak. Én a magam részéről nagyon élveztem, hogy napokig nem kellett emberek közé mennem, és szakadt pólókban, zsíros hajjal flangálhattam itthon. Vagy amikor éjjel kettőig fennmaradtam, mert elbeszélgettem németül egy-két lánnyal tumblrön, vagy amikor még éjfél után is volt élet twitteren. Nekem ezek is élmények, és ezek is nagyon szépen elraktározódtak az agyamban a spanyol nyaralás és egyéb finomságok között. Azért persze nem mondanám életem legjobb nyarának, főleg a folytonos halogatások és a rengeteg össze nem hozott találkozó miatt, de összességében élveztem. Voltak vidám időszakok, volt olyan is, hogy nagyon magam alatt, de a lényeg, hogy sok szép emlék megmaradt itt a szívemben, és ennél nincs fontosabb. 
Őszintén szólva, évek óta ez az első év, hogy nem igazán szeretnék suliba menni. Nem tudom miért, de elég rossz érzésekkel vágok neki ennek az évnek, és csak remélni tudom, hogy kellemesen fogok csalódni. Valahogy úgy érzem, hogy elvesztettem a kezdeti lelkesedést, és egy kicsit, igen furcsa ezt bevallani, a reményt is. Eddig mindig azért vártam a szeptembert, mert akkor újra találkozhattam az osztálytársaimmal, és újra remélhettem, hogy sikerül velük még szorosabb barátságokat létrehozni, és nem érzem majd magam annyira egyedül. Aztán júniusban megint úgy jöttem, hogy igen, oké, mindenki elvan velem, mindenki szívesen beszélget velem, esetleg kedvel is, de hogy valakinek igazán fontos lennék? Nem bírom elhinni. Nem igazán tudtam megnyílni az elmúlt három év alatt, és ennek több oka is van. Egyrészt, az amúgy is introvertált személyiségem, másrészt pedig a hetedikes kezdeti nehézségek. Higgyétek el, épp elég trauma volt az, hogy a kollégiumot meg kellett szoknom és be kellett illeszkednem, nem sok időm és főleg energiám maradt arra, hogy az osztálytársaimmal is elmélyítsem a kapcsolataimat. Persze, jópár lánnyal jóban voltam, sokat beszélgettünk meg hülyéskedtünk, de kb. itt megakadt a dolog, mivel azért nagyjából kialakultak a csoportok, és én sok szék közül a pad alá estem. A nyolcadik szerintem viszonylag jó év volt, akkor egész sok emberrel tudtam beszélgetni, próbáltam nyitni, mert tudtam, hogy nekem kell változtatni. Aztán tavaly megint elég hullámzósra sikerült az év, novemberben például egy komolyabb rossz időszakon estem át, akkor nagyon úgy éreztem, hogy senki sem szeret, és teljesen egyedül maradtam. A sozbatársaim segítségével aztán sikerült túllendülnöm a mélyponton, és kicsit pozitívabban tekinteni a dolgokra. Rájöttem, hogy az emberek igenis elfogadnak és kedvelnek engem, és nem tartanak teljesen hülyének. Mindez persze nagyon szép és jó volt, de nekem még mindig hiányzott / hiányzik egy olyan ember az osztályomból vagy akár az évfolyamomból, aki  - hát nem is tudom megfogalmazni - akinek nem csak egy vagyok a sok közül, akinek kicsit is számítok, akinek nem csak huszadszorra jutok eszébe, szóval akinek tényleg fontos vagyok. Elég nehéz írni erről, még a gondolattól is rosszul vagyok, hogy mi lesz szeptembertől. Még azt sem tudom, ki mellett fogok ülni. Ez az ülésrend vicces dolog, minden évben összeveszik egy-két ember vagy épp két eddig nem olyan jóban lévő lány nagyon összebarátkozik, és így mindig maradnak páran padtárs nélkül. Ekkor jövök én, a megmentő, aki egyrészt lány (valamiért még mindig nem túl fényes a két nem kapcsolata az osztályban, bár ez azért már sokat fejlődött) másrészt meg annyira azért nem vagyok rossz parti, mert lehet velem beszélgetni, meghallgatok mindent, de ha kell csendben is tudok maradni, általában segítőkész vagyok bármilyen dolgozatnál vagy feleletnél, és néhanapján még az írásom is olvasható. Én meg igazából bárki mellett elüldegélek, könnyen alkalmazkodom, csak tudjátok, azért nem az igazi. Tehát hétfő reggel kilencig még ezen is filózhatok, hogy vajon ki mellé repít ebben az évben a sors (: Tippjeim vannak, de ki tudja, bejönnek-e. Aztán, hogy az év hogy alakul majd? A franc sem tudja. Azért remélem, jól ki fogok jönni a lányokkal, és úgy titkon vágyom arra, hogy idén jobban érezzem magam a bőrömben. Tudom, hogy ezért rengeteget kell dolgoznom nekem is, de asszem most készen állok a kihívásra. Dehogy, egyáltalán nem állok készen. Igazából legbelül úgy nyüszítek, mint egy kiskutya, hogy szeressetek egy kicsit. De néha muszéj keménynek lenni. A görcsös zokogást meg meghagyom az éjszakákra, amikor nem tudok elaludni. Mint amilyen a tegnapi is volt. Húú, nem kívánom azokat az estéket senkinek, amikor egy szimpla daltól is fojtogat a sírás, és amikor kitör belőled, nem tudsz ellene tenni semmit. És ilyenkor nem tudod megfogalmazni magadban, hogy miért is sírsz, talán siratod a múltat, vagy sajnáltatod saját magadat, vagy tényleg ennyire aggódsz a jövőtől? Eszméletlenül ijesztő az egész, ez is viszonylag új szokás egyébként nálam,a tinédzser dolgaim mostanában kezdenek kicsúcsosodni. Elviselni egyre nehezebb, nem csak a környezetemnek, hanem most már nekem is. Én tényleg megpróbálok túlélni és erősnek lenni, de gondolom tudjátok, ez egyáltalán nem egyszerű. Mindenesetre, ha egyet kívánhatnék így nyár végén, az az lenne, hogy az erő legyen velem (: