Olyan furcsa érzés, hogy eltűnök két és fél napra, és olyan, mintha legalább egy hét kimaradt volna az életemből. Péntek délutánonként az első dolgaim között van, mielőtt szétszórtam a házban a dolgaim, megbeszéltem a legfontosabbakat a szüleimmel és ittam valamit, hogy ideüljek a gép elé, és bepótoljam a lemaradásaim. El sem tudjátok, milyen érzés, mikor péntekenként be kell pótolnod minden lemaradást a kedvenc blogjaidból, meg kell nézned a legfrissebb videókat az aktuális kedvenceidtől, és ha valakinek születésnapja volt, sűrű bocsánatkérések és magyarázkodások közepette boldog szülinapot kívánni neki. 
De, hogy a teljesen nyílvánvaló dolgokról is beszéljünk, sikerült túlélnem egy újabb beköltözést, egy évnyitót, és másfél iskolai napot. Őszintén szólva már szeptember elsején délután kijelentettem, hogy nekem a tanulásból mint olyanból itt és most elég volt, órára én többet be nem megyek. Még a koleszban úgy fel-felkészülök órákra, azzal semmi bajom, mert gyorsan megvan, de hogy én délelőttökön keresztül ott üljek és hallgassam azt, ami nem is érdekel... De aztán ismét rá kellett ébrednem, hogy tulajdonképpen nekem valahol ez hasznos, és ha már itt vagyok, megpróbálhatnék nem csak szenvedni, hanem minimális szinten is, de élvezni a dolgokat. Úgyhogy próbálom rendberakni magam, és koncentrálni. Csak ugye ez nem olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik. Nem mintha a tanárok próbálnák megkönnyíteni a dolgokat...Már első nap kétórányi leckét kaptunk, és hétfőn egy dupla német dolgozattal indíthatjuk majd a hetet. Naivan arra gondoltam, hogy az első órákon majd mindenhol szépen elmeséljük a nyári élményeinket, vagy az új tanárok esetében ismerkedtünk. Ehhez képest nem volt olyan óra, ahol ne írtunk volna két oldalt a füzetbe, ráadásul rendesen belevágtunk a közepébe, semmi bevezetés a tavaly év végi kémiaanyagba, nem...ott folytatjuk, ahol abbahagytuk. Ez a lelki világomnak nem tett túlzottan jót, de azért feldolgozás alatt van már (: 
Egyébként, hála az égnek, most, hogy egyáltalán nem reménykedtem semmiben, egész jól sikerült ez az első pár nap. Először is a koleszos lányoknak nagyon örültem, mert idén mintha még jobban imádnánk egymást, és már az első este kiegészítettük egymás szavait, meg full egyszerre mondtunk ki dolgokat. Imádom, hogy ennyire összeszoktunk már. A szobánk is a lehető legjobb, az eddigi csúnya linóleum helyett szép parketta lett, a fal most már nem hófehér hanem sárga, és természetesen rendesen kidíszítettük már képekkel és poszterekkel is. Szerettem, hogy az első éjszaka annyi mindent el tudtunk egymásnak mesélni, és szeretem, hogy igazából én vagyok az összekötő kapocs a három lány között. Illetve nagyon kellemes meglepetés volt még, hogy a zenei stílusunk teljesen összecsiszolódott, most valahogy kevesebb volt a "ez meg milyen zene? zene ez egyáltalán?" pillanat. Ezek után a pozitív élmények után biztos voltam benne, hogy az első napom a suliban kész rémálom lesz. Ehhez képest már reggel mosolyt csalt az arcomra pár évfolyamtársam, akikkel alig beszéltem egész évben, és mégis odaugráltak hozzám még nyolc óra előtt és megöleltek (: Úgy jól esett meg minden. Az osztályom eleinte elég passzívnak tűnt velem szemben, ezt mondjuk már megszoktam, úgyhogy maga az évnyitó nem is volt nagy élmény. Utána viszont Kata megkeresett, hogy ülnék-e mellé, így legalább a padtárs problémám megoldódott. Mellette egyébként ültem már egy fél évig nyolvadikban, csak aztén szét lettünk ültetve.  Ráadásul az osztáylban is valami véletlen folytán sikerült olyan helyet találnunk, hogy a körülöttünk lévő emberekkel is elvagyunk. Mögöttem Móni és Rebi ül, akiket imádok, és akikkel megállapítottuk, hogy ez már a harmadik év, hogy előttük ülök. Bár valahogy a korán reggeli ébredés és az általános rosszkedvem miatt azért nem én voltam a beszélgetések középpontja, egész jól eltelt ez a két nap, akivel eddig is megtaláltam a közös hangot, azzal most is, akikkel meg nem szoktam annyit beszélgetni, érdekes módon két szónál többet nem váltottunk (: 
Persze a helyzet továbbra sem rózsás, közel sem, de legalább nem úgy értem ma haza, hogy legszívesebben sírtam volna, és ez mindenképp jó érzésekkel tölt el. Hogy még pár random iskolás dologgal megszórjalak titeket, hogy érezzétek, valóban beindult a gépezet: Az órarendünk borzalmas. Egyszerűen nincs olyan nap, amire nem kellene rendesen és bőségesen készülni. Hetente háromszor van fizikánk, ezt egyszerűen nem tudom ,hogy fogom túlélni. Új lett az angol, a fizika és rajztanárunk. Ez utóbbival majd csak hétfőn találkozunk, az angol tanárnőnk nagyon édesnek tűnt, a fizikatanárnőnket mondjuk inkább érdekesnek mondanám. Valószínűleg végre indul biosz-szakkör idén, amit mindenképp szeretnék majd látogatni. Ráadásul osztályfőnököm tartja, aki szeret engem. A koleszban kitalálták, hogy minden pénteken teljesen el kell pakolni. Mi erőteljesen tiltakozunk. Anna megkért, hogy járjak el vele idén is röpizni. Kicsit félek tőle, mert tavalyelőtt már jártam ehhez a tanárhoz, és egyrészt béna voltam, másrészt nem tudom eldönteni, hogy utál-e vagy nem. De azért egyszer mindenképp elmegyek, mert nem szeretnék ennyire gyáva lenni. És sportolnom is mindenképp kell. A színjátszó és a német színjátszó is marad, ha össze tudom egyeztetni a dolgokat. Emellé jön még a spanyol, ha találok normális tanárt. És esténként zumbázni vagy futni fogunk szobatársunkkal, mert érzem, hogy fogynom kellene. Hát, az iskola beindult, egy darabig le sem fog állni, de az élet szép, és ha nem lennének az apró vitáim a szüleimmel, majdhogynem jól érezném magam (: