Utálom, hogy újra és újra cslódnom kell az emberekben. Utálom, hogy mire újra elhinném, hogy igazából van bennünk jó, és nem arra születtünk, hogy irigykedjünk egymásra, eltapossuk a másikat, és a lelkébe gázoljunk, akkor mindig jönnek, hogy eloszlassák ezeket a kényszerképzeteimet, és visszarántsanak a hideg valóságba. És ez mindig rettentően fáj nekem, mert úgy érzem, hogy így engem sem tudnak majd soha elfogadni, mindig lesz majd valami, amit kritizálni tudnak rajtam, nem leszek majd elég szép, túl nagy lesz a seggem, túl komolyan veszem a dolgokat, vagy csak nem tudok épp arról a témáról beszélni, amiről a másik szeretne. És igen, ez rettentően fáj, elveszi a maradék erőmet, elveszi a maradék kedvemet is attól, hogy úgy igazán megbízzak valakiben. 
Nem tudom, mit vétett egyesek ellen ez a fiú. Odaállt, elmondta azt a történetet, ami szerintem sok korunkbeli számára ismerős lehet, elmondta, mennyire kegyetlen a gimnazista-világ, mennyire kegyetlenek tudnak lenni a mai fiatalok. Majd kiállt a színpadra, mosolygott egy kicsit, és előadta az egyik legszebb dalt a világon, a maga módján, talán nem mindig tiszta hangokkal, gyönyörűen, és annyi érzelemmel töltve, hogy komolyan megfájdult tőle a szívem. És igen, kicsordultak a könnyeim. Nem is tudom, miért. Talán egy kicsit a fiú és a dal miatt, de sokkal inkább amiatt a sok fiatal miatt, akik hasonló helyzetben vannak/voltak/lesznek, mint ő. Hihetetlen, mennyien elmennek emelett a probléma mellett, pedig nekem rettentően szúrja a szemem és rettentően zavar, talán azért, mert én is benne vagyok egy kicsit. Ha nem is merültem bele teljesen, higgyétek el, nem oktalanul nem bízok meg könnyen az emberekben és nyílok meg nehezen. Már egész kiskoromban értek olyan hatások, ami miatt nem szeretem, ha valaki mondjuk a jegyeim vagy a bizonyítványom látja azelőtt, hogy beszélgetnék vele. És egyszerűen bánt, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki ettől szenved, és bánt, hogy nem tudok segíteni. Hogy nem tudok odafutni hozzájuk, és megölelni őket, és annyit mondani, hogy ők úgy jók, ahogy vannak, és meg se próbáljanak másnak tűnni. És az a baj, hogy ha nincs mellettük senki, aki ezt elmondja nekik, akkor egész életükben rosszul fogják érezni magukat, és nem találják majd a helyüket a világban. Tudjátok, ha valakinek azt mondom,  hogy pszichológus leszek, mindig hozzá teszem, hogy ne a fehér köpenyes nénire gondoljanak, aki ül a kanapén, és hallgatja más emberek problémáit. De mostanában egyre inkább kezd bennem megfogalmazódni az, hogy igazából még ez a része is érdekelne a dolognak. Annyira szeretnék segíteni példéul a fiataloknak, akik nem találják a helyüket a világban. Szeretnék mosolyt csalni az arcukra, szeretném, ha erősebbek lennének, szeretném, ha nem kellene ugyanazt átélniük, mint sokuknak. Szeretnék segíteni. És onnantól kezdve, egyáltalán nem érdekel, hogy hol teszem ezt. Sokan azt gondolják, hogy ez az egész norvégmánia egy vicc, és semmi értelme. És ott a másik véglet is, akik túlzottan komolyan veszik, és már előre félek, hogy mit fognak gondolni, ha esetleg mégsem ott kötök ki. De, tudjátok, nem csak a tervem van, körülbelül magamba foglalom az egész ábécét. Annyi és annyi lehetőség van a világban, és ha esetleg adódna egy, ami szimpatikus, igen, el tudnám viselni a gondolatot, hogy nem Norvégiában élem le az életem. Persze, egy darabig, gondolom, halálra lennék szekálva, mert az emberek hihetetlen kárörvendőek tudnak lenni, és rengetegen furcsálnák a dolgot és kérdezősködnének, ha mondjuk, teszem azt, Oroszországba költöznék (őszintén szólva magam sem tudom ott elképzelni az életem, de muszáj volt valami nem skandináv és nem is nyugat-európai országot, hogy szemléletes legyen a példa). De azt hiszem, a magam részéről tudnám kezelni a dolgokat. Alapvetően viszonylag könnyen alkalmazkodom új helyekhez (kivéve az embereket. ez mindig sokkal hosszabb idő), és ha Norvégiát csak párévente egyszer is látnám, már boldog volnék. De ennyire nem szeretnék előreszaladni. Mostanában akaratlanul is rengeteget foglalkozom a jövőmmel, főleg a drágalátos iskola és tanáraink nyomása miatt, és úgy érzem, kicsit hanyagolnom kellene ezt a témát. Vagy legalábbis jegelnem, hogy egy kicsit tisztábban tudjak gondolkodni, és a jelenemre koncentrálni, elég bajom és problémám van azzal is (: