Eszembe jutott, hogy nagyon régen ültem utoljára városi buszon. Eddig mindig a jól bevált kis tanulói bérletemmel utazgattam Győrben, a spórolós énemnek sem volt ez ellen kifogása, mert sokkal jobban jártam így, mintha a méregdrága buszjegyekkel próbálkoztam volna. Az ötöst, a hatost és a kettes járatot is teljesen megszoktam, így három év után már rengeteg utastársamat ismertem arcról, volt jópár ember, akikkel szinte minden nap egy buszon utaztunk. De idén szeptemberben valahogy nem akaródzott elmennem bérletet venni, inkább maradtam a gyaloglás mellett. Ez több szempontból is jó volt, hiszen amellett, hogy megmaradt kétezer forintom, minden nap kiszellőztethettem a fejem legalább naponta kétszer húsz percig, egyedül lehettem, gondolkodhattam, zenét hallgathattam. És most már annyira hozzászoktam ezekhez a sétákhoz, hogy néha hétvégenként is szükségem lenne rájuk. Nem azért, mert problémám van a családommal, vagy mert annyira mehetnékem lenne, egyszerűen csak jó néha elmeregni reggelente a friss levegőn, végiggondolnom saját magam, az életem, a múltam és a jövőm, álmodozni és reménykedni, mosolyogni és szomorkodni. Egyedül. Illetve annyira mégsem egyedül, hiszen regeteg ember vesz körül az utcán. Sokan néznek rám furcsán, sokan gondolnak abszolút hülyének és sajnos egyre kevesebben mosolyognak vissza. Valahogy belemászott a mai emberek fejébe ez az állandó rosszkedv és nem is tudom, néha úgy csalnék mosolyt az arcukra. Nem tartom magam túlzottan optimista embernek, sőt...sokkal inkább vagyok pesszimista, ha igazán magamba nézek. De azért mostanában már nem úgy indulok útnak, hogy "úristen már megint emberek közé kell mennem, jajj ne." vagy épp hogy "mi a halálnak kellett ma is felkelnem, haggyatok már békén". Persze a reggeli ébredés utáni első fél óra rettentően rizikós. Ilyenkor mindig vissza kell fognom magam, hogy ne harapjam le a szobatársaim fejét, csak azért, mert mondjuk tüsszentettek, bementek előttem a fürdőbe, vagy akkor húzták el a függönyt, amikor én még aludtam volna. Ilyenkor még az is ki tud készíteni, ha valaki feltűnően boldog, mert valahol azt érzem, hogy ilyen lehetetlenül hajnali órákban egyszerűen képtelenség energikusnak és boldognak lenni. De miután átlendültem a mélyponton, nagy többségben azért pozitívan indulok el iskolába, és ezt a jó szokásom nem ártana megőrizni a közeljövőben, mert szerintem akármikor jól jöhet. 
Apropó, iskola. Ezzel a valamivel is érdekes viszonyban vagyok mostanában. Egy részem továbbra is a halálra kívánja a fizika és kémiaórákat, erőteljesen tiltakozik minden felelés ellen, és már a dolgozat szótól is kirázza a hideg. A másik felem viszont minden nap várja a magyar órákat, hogy a tanárnőnk épp milyen különlegességgel rukkol elő, az angol órákat, hogy végre hallhassa ezt a szép nyelvet, a németet, hogy egy kicsit hozzászoktassa magát a nyelvvizsga gondolatához, a rajzot, hogy jókedvre derülhessen, a találkozást az osztálytársaival, a folyosón rámosolygó arcokat, a kényelmes padokat, ahol olyan jókat lehet aludni, a szüneti beszélgetéseket... egyszóval közel sincsenek olyan ellenérzéseim ezzel a rémálommal kapcsolatban, mint azt gondoltam volna. Ami főleg azért érdekes, mert épp augusztusban panaszkodtam arról, hogy mennyire nincs kedvem iskolába menni, és hogy ez az év biztosan még szörnyűbb lesz, mint az eddigiek. Úgy látszik azonban, hogy van valami ebben a fordított technikában, azaz, hogy sosem azt kapom, amit vártam. A lelki állapotom persze nagyon távol áll a rózsástól, de próbálom átlendíteni magamat a mélypontokon, próbálom mindenben megtalálni a szépet, és próbálok hinni abban, hogy egy nap majd valakinek én is fontos leszek. És amíg ebben képes vagyok hinni, addig a reggeli félórákat is könnyebb átvészelnem (: