Nehéz viszonylag elfogulatlannak és tárgyilagosnak lennem ennél az írásnál, mert legszívesebben csak szívecskék millióit írnám ide, mert igen, Ed Sheeran teljesen rabul ejtett a zenéjével. Egészen érdekesen találtam rá egyébként. Mindig is érdekelt az, hogy a kedvenceim mit hallgatnak, és miután egy napon belül Tom Felton és fiúk a One Direction-ből is dícsérték a The A Team-et, nem tehettem mást, mint hogy rákeressek youtube-on, és belehallgassak. És onnantól kezdve nem volt megállás, teljesen magával ragadott ez a srác a maga egyszerűségével és  mégis sokszínűségével, a dalszövegeivel, a stílusával, a lényével. Ezért aztán ahogy hazaértem a hétvégén, és volt időm ideülni, az első dolgom volt, hogy letöltsem a + albumot, ami azóta megállás nélkül pörög nálam, tehát Ed nem okozott csalódást. Természetesen. 
Próbáltam minden dalról külön-külön írni, de őszintén szólva viszonylag nehéz tizenkétszer különbözőképpen megfogalmazni azt, hogy szeretem ezt a dalt, szeretni is fogom. Nehéz tucatnyiszor másképp elmondani, hogy el nem tudtam képzelni, hogy valaki ennyire imádnivaló dalszövegeket tud írni. Eszméletlenül nehéz azt mindenhol másképp megfogalmazni, hogy mennyire imádom ezt az egyszerűséget, hogy valaki egy szál gitárral, a hangjával és a dalaival ilyen csodát tudjon művelni. Hogy mennyire nem kell semmiféle aututune, hülye elektronikus tuc-tuc dallamok, és hasonló finomságok, hogy valaki igazán jót és kiemelkedőt tudjon alkotni. Mert Ed Sheeran-nak sikerült mindenféle körítés nélkül csodát varázsolnia erre a földre. A dalaival és a személyiségével. És innentől persze mondhatnám, hogy mennyire imádom az összes dalt, mindegyiket egy kicsit másért. Amennyire a cím alapján tartottam a Drunk-tól és a The City-től, annyira zártam őket bele a szívembe. Amennyire első hallásra nem jött be a You need me, I don't need you és a Give Me Love, most már a legnagyobb kedvenceim közé tartoznak. Rengeteget tudnék mesélni arról, hogy miért ejtett rabul a Lego House és a Small bump zenei világa, és miért kaptam emiatt újra kedvet a gitározáshoz. Hogy miért potyogtak a könnyeim, amikor először hallottam a Kiss me-t és a Wake me up-ot. Hogy milyen jókedvre derűltem a Grade 8-től, és ki nem hagynám a felsorolásból a This-t sem. Ritkán fog meg ennyire egy album, ritkán érzem azt, hogy az összes dalt tiszta szívemből szeretem, és szomorú lennék, ha bármelyik lemaradt volna a listáról. Egyáltalán nem gyakori, hogy így lelkesedjek valakiért, hogy valaki ennyire megérintsen pár dallal. Jókedvre derített még a szomorúbb számokkal is, egyszerre csalt mosolyt az arcomra és könnyeket a szemembe, és akármennyire próbálok, nem tudok tárgyilagos maradni, mikor erről az albumról írok. Azt hiszem, megtaláltam valamit, ami eddig hiányzott az életemből. Egy puzzle végre helyére került a nagy kirakóban, amit életnek hívnak. Úgyhogy teljes szívemből ajánlom mindenkinek Ed Sheerant, mert az én szívembe betalált, és remélem, a tiéteket sem hagyja zenenyilak nélkül. 
Természetesen ezt a bejegyzést először nem ide szántam, hanem a szívtakarításra, mert abszolút odavalónak készült. Nagyon elhanyagoltam szegény kritikus énemet mostanában, és mindenképp jó lett volna oda valami. De egyszerűen ez annyira én vagyok, hogy muszáj ide kitennem. Ez azt hiszem, kicsit meghaladta a véleményírás szintjét, ez valami egészen más.